farao blogja

Dracula várában századok óta porzik egy régi emlék: a gróf

ódon-kori kedvese már csak háborodott agy szüleményeként

él, de él. Egy fiatal ügyvéd, kit Londonból hívott meg erdélyi

várába szerelme kísértetiesen hasonlít a világtalan szempárra;

a vértelen arc gonosz mosolyába zárja az ifjút, aki a lázrózsás

éjjeleken kriptalakóként élve reméli, hogy feljön a hajnal-pír-

ragyogású napúk, s a lidérces éjjeleket majd felváltja a szerelmes

pörgés…Hörgés jön helyette, élőhalottak csókjába fullad, s a

fénytelen erdő mélyén úgy érezheti, menedéke a halál. Mely

eljő, mindig eljő, nincs az a nagy muzsikás varázsló, aki

hangszerével vissza tudná tartatni…Lassan jön, hátulról közelít,

s a márványragyogású s kőfaragott fogsor már mélyebb szövetet

keres a vérpezsdítően karcsú nyak erein…Az elvarázsolt-butított

kedves céltalan bábúként remegőn rezdül a vámpír-ölelésben, ál-

nok-álmában már látta előre végzete képernyőjén a hatalmas „hőst”,

aki majd elviszi szédelgő szerelemben ringó csípőjét az árnyékon

túli vadonba felépített várba…Harc a végső véres temetésig, s az átszúrt koporsóból kiszálló halott már újból enni kérne, de a

vérplazma kevés, s a „műtétre” várók egyre fogyva táncolnak

az élet-színpadon, valahonnét foghagyma-gerezdek bűze kering, kéz a kereszten, s kalapács a szívbe…Az álnokság kígyói tekerednek, s a perc óráiban sűrűsödnek a kísértet-felhők. Látszólag győz a

szerelem, a mindennél magasabb eszme, és a sötét vágyak a

világító kétségbeesés őrtornyába menekülnek.

 

Most hogy a világvége is matekozik bennem, holott én mindig

utáltam a számolást, szájtátva reszketek, a helyemben, te mit

tennél, akárki, kedves ismeretlenként: várnál az „úgyis mindegy,

a temetésnél biztos lesz virág”…, és a felpúpozott halotti csokrok

alól néha kiszólnál, hogy látjátok feleim szümtükkel, hová

vezetett, ha okosabbnak hitted magad, mint az átlagos átlag,

és a szétmálló fejedre hintett elmúlás majd feledtet mindent,

valóban úgy lesz?...vagy csak a kísérteteknek dobtak, hogy

legyen mit enni, s a csalóka csalogány vágyad, hogy majd te

ébresztesz bárkit, fülére dobva a csengőt, oszlopra akasztva

a valót, felverve a házat, az utcát, a köd-világot, sunnyogni

be véres és rút hátsókon, elmeunt holdudvarban értelmet

róni, sziklákba vájt szentképekkel körberohanni a földet,

s verni a melled, hogy te időben szóltál, dölyfösen döfve

átszúrva a bölcsen meditáló csendet, rohanni tovább, fel-

pörgetve magad a hangrobbanás fölötti  hangsebességre,

és már kérdeznéd is, él még-e a gyermek, ki nap alatt

felnőtt, s élveznéd a percet, mint egy ígéretes katasztrófa-filmet, ha nem alattad hullna szét a légző-tér, ahol már utolsókat futnak

a lábak, a mészfehér földet kilopva alóla, futnak a kártya-várak,

zokognak a házak, kúsznak az ernyedt árnyak, láng nyalja bőrük körbe-körbe,

futnak a házak, és futnak a lábak, az összetört jövőt ki

viszi utánuk?..., futnak az erdők, hátra sem nézve mérik a

szétégett tájat, futnak a festők, futnak a reggeli harmatot ivó lányok, asszonyok,

futnak a nyugalomra-vert útszéli akácfa-bölcsek, futnak az

üszkösödő hangok, mint kétségbeesett déli harangszó,

futnak a félelem-férgek a tenyeremben, belehányva az

érhálózatomba, futnak az utolsót fuldoklók is olajbarna

mérföldeket öklendezve, futnak az ember-milliók

a végsőkig belengő Föld-Univerzumban.

 

Este majd vámpír-filmet nézek, s az érzelmeket cseppenként

adagolva leláncolt székemen izzadtan figyelem amint egy

óriásnyira nyúlt árnyékarc új fogsorát belemélyeszti Hollywood

üdvös-kéjének nyakába.

 

Csak közben az autót ne törjék fel!

 

Ülsz magányod dzsungel-rejtekében, és vársz…

A soha el nem múló napra vársz,  mikor az örök

kirakatban múlandó értékeid múlhatatlanná válnak,

s a mérhetetlen tévedéseid vígjátékai egy soha véget

nem érő zongora szólamban elsimulnak…Ekkor már

egy pohár savanykás borral a kézben ülsz lehetőségeid

sziklabörtönében, több ezer év mélyén, és még mindig

vársz…Közben kiszolgálnak az élvezetek kertjében, egy

karcsú s kacér szellem a falhoz vágja erőd, s te csak

kacagsz magadon, egy darabig még azon is, hogy a bolygó

szerelmed hűlt helyét szorongatod. Ekkor feleszmélsz,

homlokod ráncait táncoltatva, s a búgó-csiga-pörgő

kéjes éveket nem számolva elindulsz bemosakodni,

hogy végre hozzáláss az eltitkolt műtéthez, melyet már

előkészítettek még számodra is titkos helyen. Előbb a fodrozódó múltat igyekszel jól

szabottá tenni, majd a jelened kéj-gázait próbálod fel egy

éppen felrobbanó atomreaktor kékjében, majd egy

földrengésszámláló bunker-biztos tévedéseit hasztalan

igyekezettel korrigálod, majd a féktelen időre húzol

felismerhetetlen maszkot…Ettől aztán minden lehetséges

átfordul az ellenkezőjébe, eddig biztos kezed remegőssé,

bizonytalanná válik, miközben te a magabiztosság

szobrodat leplezed le, s csodálkozol a lehulló semmin.

Ekkor elnézést kérsz, zavarodat púpozva el kezded

rázni az ég vészcsengőit, de a már nemsokára úgyis

bekövetkező vihar elől hiába futsz, 800 km-es

cunami sodor egyre beljebb-feljebb, ahonnan már a

pokol angyalai sem tudnak előhívni.

 

Mosolyogva létezel…

Éppen az éveidet ránctalanító műtétre vársz,

vagy csak a sokadik átmozgató agymosásra? – nem

tudod. Vak vagy, egy atomhulladék, bölcsőd mélyén feküdve

az utolsó ítéletre vársz. Hogy majd a kékre-zöldre

festett üveggolyón túli világból egyszer végre

valaki felismerjen...

 

De már a végeláthatatlan űrből sem látogatnak meg.

 

Most hogy meghaltam, látom a szemekben a döbbenetet: lehet

hogy e körülöttem állókat is mindet, külön vagy együtt ugyanúgy

gyötri majd a feledés homálya, mint épp azt, akit temettek, s a gúny,

melynek ruháját némelyek „na ezt jól megkapta!”

gondolatok közé ékelt siralomban táncoló arccal vállaikra terítik, ugyanúgy le fog majd

peregni, mint a rajtam is áthulló homokszemek, mint a tegnapjainkon

átsuhanó múlt idő. Látom, egyesek már unják, s vele együtt megbánták,

hogy együtt megyünk a végső úton, hol, ezt tanultuk, lelkünk visszatér a

Teremtőhöz, hogy ott majd jól megerősödve a Fentebb hirdetett

Igétől is várva a Végítélet órájára, majd mint kedves felhő

leereszkedünk együtt felöltözve a régvolt ruháinkba, és a

cafatokban lógó, szétmálló csontjainkat mankónak használva ki, - ki,

csendben és fényerdőben majd megkeresi a régóta a föld alá

süllyedő fiatalságát, hogy a kezében tartott varázsitallal, melyet a

következő percben kortyintanak le, átvehessék az örök Élet őket

leginkább megihlető titkát. Már most el kezdem kiáltozni, „Ne

csalódjatok!” , ha mégsem így történik, ha e „látszólag minden

stimmelt!”  forgatókönyvet még addig akárhányszor átírják, s a

tejfölös ég alatt legelésző marhák majd megsajnálják hiszékeny-

ségetek, miközben rottyantanak egyet, majd bambán elbőgve az

estét, takarodóra ballagnak. Kérlek, kedves testvéreim, rokonaim,

barátaim és sosem látott embertársaim – tegyétek ti is ugyanezt: Csendben

bújjatok a kövekhez, a még füstölgő hegyekhez, a még fortyogó

tengerekhez, a még hűen lángoló Naphoz, és kérlek titeket, gondoljatok

rám, gondoljatok a testemmel egybeolvadó Földanyára, gondoljatok

a minket körülvevő mennyre és a pokollá izzó emlékeinkre.

 

Egyre többször repülök ki testem kalitkájából. Ilyenkor

szélutazó madárként vitorlázom múltam s életeim

között; az elszalasztott hegyeim közt, amiket

sosem másztam meg. Pedig minden adott, ott volt a hegy,

ott volt a hegymászó felszerelés, mindig a legmegfelelőbb, s ott

voltam én is, hogy bizonyítsak. Nem másnak, nem önmagamnak, a

hegynek, aki már megelőlegezve a bizalmat, elindult felém. Én

akkor már futottam, dehogy a magasságok felé! – messzire el,

akárhová, ahová már nem tudtak követni, lefelé a zuhanó

szakadékok

útján, a szikár sziklák figyelmében, a szétszaladó felhők

alatt. Ekkor már se gondolatom, sem erőm, csak az eltiport

virágok mutatták, mekkora távolságot nyeltem le ijedtemben, s a

róka-vörös napban is a félelmeimet véltem látni, amikor

zuhanni kezdtem…és …minden kezdődött elölről.

 

Egyre többször repülök lelkem kalitkájában, különösen

akkor, amikor álmodom. Ilyenkor részeg magasságokból

zuhanva sértetlenül érek földet, ilyenkor az óceánok

mélyét kutatva cápaként robogok a mély-sötétben, ilyenkor

a titok-teli hegyek gyomrában találkozom Földanya lányaival, kik

megvendégelnek egy csésze, még gőzölgő teával, mit valami

Életfából facsartak ki. Szerintük, nincs annál jobb és

élvezetesebb nedű, mint a tavaszi ébredés, mint a nyárvégi

madársüvöltés, mint a végtelen égből aláhulló csillagok

beszéde, mint egy halk s mosolygó hóesés képe

a tavasz-szobából.

 

Egyre többször időzök lelkem ablakában.