farao blogja

Féltem elmenni a sírhoz, pedig sosem bántottál.  Rózsa-szemedben égve, Egyetlen Fiadnak becéztél, később tudtam meg, nem így volt.  Nem csak húgom volt, bátyám és nővérem kitagadtak, mert te új életbe kezdtél.  S most új halálod hajnalán, nyúlok a telefonért, felhívnálak, mint mindennap tettük a boldog időnkben, hol elmondtam legújabb írásom, s te másodjára hallva, bólintottál, „Ez igen, Fiam!”, pedig fogós vers volt, egy látomás,  Oltsátok dühöm! címmel , előtte Octavio Puzt magamba szívva.  Anyám, azóta hány ihletet kaptam, tudom, te is küldtél, s hány szózuhatagot olvastam fel, nem szóltál, hogy hallod, lehet, te sírtad az esőkönnyeket?...Már annyi nap telt el, hogy itt hagytál minket, pedig  te sosem adtad fel, mások akarták, hogy elmenj, miért, miért?...Most Apám kezét fogva nézel valahonnan, már hangodat is hallom: „Ne panaszkodj, Fiam!” – szelíden így szólsz, majd néma leszel megint: „Ne panaszkodj!” – igaz, miért is tenném, mi élünk, de annyira erős az emlék… Állunk e sírnál, szinte kéz a kézben, „Érzem, tenyereden hordoztok” mondod, szemedből könnyek, mint égen a villám, cikázó szavaid azóta is mossák bennem a csendet: „Ha meghalok, ide temetnek.”
Hamvaid hoztam Pesttől el Vácra, te csendesen ültél az anyósülésen, legszívesebben magamhoz ölelnélek:” Szeretlek, Anyám, örökké szeretlek!” mondom  azóta is, hallod?:  válaszra sem méltatsz, a Semmi a válasz,  ahonnan visszaút semmi, semmi vigaszág nincs már. Amíg éltél, szenvedtél, (nem mutattad),  nálad a bánat is öröm volt, mindennek tudtál örülni, s bölcsességed nekünk lett szikrázó kedvünk. Éltél, s mi voltunk Egy veled, haltál, de nem mentél el soha, most is itt vagy az őszi temető körül, a téged körülvevő aranyló levelek mögött, mindenütt ott vagy, búcsúszó nélküli hiányod szórják a fák is.

Édesanyám olyan magas szinten van,
 köszönhetően földi megtisztulásának,
hogy ott már a Fényesség birodalmában él.
De tudom, onnan is ránk tekint, velünk van,
velünk szeretne lenni, mert számára csak mi
jelentettük a Boldogságot!
És hiába mondják, ne sajnáltassuk
magunkat, ne sírjunk, ha reá gondolunk,
ezt lehetetlen kőszív nélkül
megtenni!

 Játszom a Dunaharaszti-pályán,
játszom-játszanék az ellenfelemmel, és meg-
felelnék saját - és csapattársaim elvárásának, de
nem tudok Anyukámnak megfelelni, és hiába
látom Őt szüntelen, és hiába várom a hangját, Ő
már soha többé nem fog felelni, soha többé? ez
végérvényes immár, bele kell hogy verjem a
tenyeremmel fejembe, mint ahogy a másik
oldalon is ezt teszik velem, kapaszkodhatnék, de
remeg az ütőt tartó kéz, mint ahogy Édesanyám
is megremegett az utolsó ütésváltások előtt, Ő
már tudta, mi következik, mi még csak sejteni
véltük, de gondolni sem mertünk rá, nélküle
mivé is válunk ott az elárvult kórházi ágy mellett,
a lelkétől örökre elzárt külvilágunkban.

Én nem sírok Anyám, csak a fáj
könnyet ejt,
és a nincs nem felejt.
Én nem sírok, Anyám, csak a múlt
az, mi ver,
csak a láz elseper,
csak a nincs, ami nincs,
az felejt.
Én nem sírok, Anyám,
nem könnyezem,
csak az akácos erdő
a szívemen,
de hidd el, Anyám,
nem könnyezem,
csak a lelked mossa
lelkemet.

Mit kéne tennem: újra megszülessen
e testben lehámló földi lét?
Tán könnyebbé tehetném köntösét,
mely kéretlen tövisekre szórt leplet?

Most szeretném, hogy újra megszülessen,
és imádnám, mint ős-varázs-igét,
és üldözném a vér-ledér-szikét,
mely elénk tárja, mitől reng a tenger.

És szeretném, ha vissza az időben
megszülethetnék újra itt e Nőben;
Édesanyám, gyermeked kér, fiad:

Még szükségem van rád, ne irtózz tőlem!
Hidd, nem én szaggattam szét ős-erődet.
Mért intesz mozdulatlan fák alatt?