eferesz blogja

Te is, és én is, egy személyes meghívót kaptunk az élettől, amit nem elég csak "lájkolni".

Mielőtt ítéletet mondanál mások, esetleg magad fölött, jusson eszedbe, hogy mindannyian egy női és egy férfi ivarsejt egyesülése vagyunk; pontosan azok, amiről a maja köszöntés is szól: "In Lak'ech, azaz Én egy másik Te vagyok. "
Szeressük egymást!

Manapság az emberiségnek egy bizonyos része már-már retteg a természetes élőhelyétől, teljesen idegen tőle ez a környezet. Ez valahol olyan, mintha a halak rosszul éreznék magukat a vízben. Elgondolkodtató!

Hepe Hupa egy esős reggelen saját tekintetében észrevette – mert ő is, mint mindenki más meg volt áldva az ősi talentummal, tudniillik egyik látószervéből átlátott a másikba –, hogy szakállának egyik egyede megváltoztatta a színét. Ekkor villant be neki, hogy ezt a pillanatot mindenképpen meg kellene ünnepelni, mert mégiscsak egy igen fontos esemény az ember életében, ha a szakállával történik valami különleges. Elhatározta, hogy ideje lenne felkeresni azon lényeket, akik valaminek fejében örömet osztogatnak, de ugyanakkor, hosszú álmatlan éjszakákon, vagy nappalokon át, bensőséges szeretet után sóvárognak. Szépen, a természet adta lehetőségekkel élve megmosakodott, és belebújt ünnepi ruhájába, abba, amit naponta magára öltött – természetesen csak képzeletben, mert istenigazából ettől ritkán vált meg, tulajdonképpen minden héten egyetlen egyszer. Ez a becses darab egy zsákvászon volt, az egyetlen öltözéke, amiben jól érezte magát, és a felhők fölötti napfényből szívét csordultig töltötte, majd derűsen elindult a város azon szegletébe, ahol megtalálja a fentebb említett teremtményeket. Így mendegélt, lépésről lépésre, és már nem is emlékezett arra, hogy miért is koptatja az aszfaltot, mert figyelmét teljesen az idő járásának szentelte. Nem is vette észre, hogy mikor érte el az élvezet fellegvárát, csak annak örült, hogy újra köszöntheti a melegséget árasztó ragyogást. Ebben a pillanatban történt meg vele az, hogy egy csodálatos hölgy – de ez csak természetes, hiszen számára mindenki egyformán szép - hozzászólt.
– Mit akarsz te aszalt szilva, csak nem kefélni? 
– Hogy? – kérdezte Hepe Hupa, mert nem értette ezt az élethelyzetet, valósággal kizuhant a jelen állapotból.
– Oké, ha van pénzed, akkor nem bánom. Van? – kérdezte a hölgy.
– Van – válaszolta Hepe Hupa –, de én csak szeretetet...
Nem is tudta befejezni a mondandóját, mert ez a szép hölgy elküldte őt a jó édes anyjába
Hepe Hupának, ahogy az óramutató állása változott, még sok ehhez hasonló élményben volt része, de egyszer csak azon kapta magát, hogy elméjének ketrece egy fiatal lány ölében fekszik, arcát pedig selymes ujjak simogatják, és egy angyali hang így szól hozzá:
- Öreg, tudd, hogy örömmel kell elültetni minden magot!
Ennek hallatán Hepehupa lecsukta szemhéját, és már mindegy volt számára, hogy kinek a könnycseppjeit érzi nyelve hegyén.

Papírra vetem önmagamból a hangot
hadd vegyem észre éles fülem van
de lehetnék világtalan siket ember
ha szívem énje nem hajléktalan
a hangot mely fényesebb a drágakőnél
jól ismerem tápláló bölcsődal
melyről pojáca hitem sokszor vélte úgy 
hogy végállomás cifra ravatal
anyaggá vált Ige fehéren feketén
elmémmel felfogható délibáb
a benn levő testülete határozott
kérésem szerint festett a világ.
 
Elkészült a mű teremtette lúdtoll
ostoba ki többet vár a bolondtól.

Megnyugtat.
Kőtáblákon ücsörgök 
– sziklára építem házamat,
és egy gondolkodó 
szobor bőrébe
képzelem tekintetemet –,
arra az eseményre várva,
amikor belém költ a lélek.
Még csak test vagyok, anyag,
por, hamu, szeplőtlen energia.

Elült a vihar, 
jelenleg a csenddel 
teremtek kapcsolatot
– a pocsolyák víztükre fényben úszik,
bőséget lát benne a békanyál.
újra mosolyog a mennybolt –,
és az előre, a holnapi, 
beharangozott égzengéskor
is itt találom kiégett árnyékomat.
Megnyugtat.

Egy tükröt keresek, de addig amíg nem leszek képes szívembe nézni, hogy szembe nézhessek magammal, minden tükör hátat fog fordítani nekem. Amikor ez sikerül többé nem lesz szükségem tükörre.