eferesz blogja

Opálkertedben a lépték nyomán méz csörgedez,

most ez is, az is vagyok szent helyeden, itt minden

nélkül, minden mindennel összeér. Természetes

elégtétel szökdel kutacsodról kutacsomra.

Sajátomnak tekinthetném ezt a harmóniát,

prűd áhítattal láncolhatnám mirigyeimhez,

rabtársa lehetnék a teremtő Szabadságnak,

olyannyira, hogy megvakulnék drága fényedtől.

Unikornis! Ellentétek egysége! Oroszlán!

Nélkülözésektől megváltott egyetlen Jászol!

Oltalmazz, hogy mindenkor hálás oltásod legyek.

Uram pehelykönnyű hálámat eléd helyezem,

nem terhellek tovább végzetes panaszaimmal.

Odúdba térek, a lyukba, ahol tűzmadarad

sikolya hamuvá válik és ismét életet

pólyáz. Ott maradok, ott maradok visszhangodban,

reggeltől pirkadatig, szemem fénye megszokja

olcsó napkoronádat, térdre borult előtted

ocsús búzakalászod. Uram ezzel tartozom

magasságos mivoltodnak: vedd áldozatomat.

Neked ismerős kell legyen a tékozló fiú

– idegen, országod határát nem lépheti át –,

barátodként tisztelsz Te minden önállóságot.

Utálatot már nem érzek irántad, és hálám

sóhaja tudatára ébredt, hiszen hozzád ért.

Papírra vetem önmagamból a hangot
hadd vegyem észre éles fülem van
de lehetnék világtalan siket ember
ha szívem énje nem hajléktalan
a hangot mely fényesebb a drágakőnél
jól ismerem tápláló bölcsődal
melyről pojáca hitem sokszor vélte úgy 
hogy végállomás cifra ravatal
anyaggá vált Ige fehéren feketén
elmémmel felfogható délibáb
a benn levő testülete határozott
kérésem szerint festett a világ.
 
Elkészült a mű teremtette lúdtoll
ostoba ki többet vár a bolondtól.