Hepe Hupa esete az örömlánnyal

Hepe Hupa egy esős reggelen saját tekintetében észrevette – mert ő is, mint mindenki más meg volt áldva az ősi talentummal, tudniillik egyik látószervéből átlátott a másikba –, hogy szakállának egyik egyede megváltoztatta a színét. Ekkor villant be neki, hogy ezt a pillanatot mindenképpen meg kellene ünnepelni, mert mégiscsak egy igen fontos esemény az ember életében, ha a szakállával történik valami különleges. Elhatározta, hogy ideje lenne felkeresni azon lényeket, akik valaminek fejében örömet osztogatnak, de ugyanakkor, hosszú álmatlan éjszakákon, vagy nappalokon át, bensőséges szeretet után sóvárognak. Szépen, a természet adta lehetőségekkel élve megmosakodott, és belebújt ünnepi ruhájába, abba, amit naponta magára öltött – természetesen csak képzeletben, mert istenigazából ettől ritkán vált meg, tulajdonképpen minden héten egyetlen egyszer. Ez a becses darab egy zsákvászon volt, az egyetlen öltözéke, amiben jól érezte magát, és a felhők fölötti napfényből szívét csordultig töltötte, majd derűsen elindult a város azon szegletébe, ahol megtalálja a fentebb említett teremtményeket. Így mendegélt, lépésről lépésre, és már nem is emlékezett arra, hogy miért is koptatja az aszfaltot, mert figyelmét teljesen az idő járásának szentelte. Nem is vette észre, hogy mikor érte el az élvezet fellegvárát, csak annak örült, hogy újra köszöntheti a melegséget árasztó ragyogást. Ebben a pillanatban történt meg vele az, hogy egy csodálatos hölgy – de ez csak természetes, hiszen számára mindenki egyformán szép - hozzászólt.
– Mit akarsz te aszalt szilva, csak nem kefélni? 
– Hogy? – kérdezte Hepe Hupa, mert nem értette ezt az élethelyzetet, valósággal kizuhant a jelen állapotból.
– Oké, ha van pénzed, akkor nem bánom. Van? – kérdezte a hölgy.
– Van – válaszolta Hepe Hupa –, de én csak szeretetet...
Nem is tudta befejezni a mondandóját, mert ez a szép hölgy elküldte őt a jó édes anyjába
Hepe Hupának, ahogy az óramutató állása változott, még sok ehhez hasonló élményben volt része, de egyszer csak azon kapta magát, hogy elméjének ketrece egy fiatal lány ölében fekszik, arcát pedig selymes ujjak simogatják, és egy angyali hang így szól hozzá:
- Öreg, tudd, hogy örömmel kell elültetni minden magot!
Ennek hallatán Hepehupa lecsukta szemhéját, és már mindegy volt számára, hogy kinek a könnycseppjeit érzi nyelve hegyén.