eferesz blogja

Fontos a központozás. Ez az egyszerűnek tűnő tőmondat a templomtorony fejéből pattant ki és gurult végig a siető lényektől hangos kis terecske macskakövein. Egészen el, a mohás szökőkútig, hogy aztán itt, ezen a helyen teljes egészében elnyelje az éneklő vízcsobogás. Ahol mindig, minden egyes nap, titokban persze, ezernyi tekintet váltott szót ezernyi szempárral - mert ugye a víztükör sosem fecseg -, hogy aztán valamikor éjfélt tájt, csillagkacérkodáskor, a vágy közöttük kívánság-csókká érjen.Vajon mennyi idő kellett neki, hány percébe telt, hogy onnan a magasból a talajra érve vízmolekulává manifesztálódjon? Ezt a kérdést - szárnyait szárítgatva - egy vén varjú tette fel a szökőkútból kimagasló homokórán ülve - amelyet én inkább vízórának hívnék, hiszen az. Nemrég ugyanis - az illatát még most is érezni lehet -zivatar söpört végig a Földgolyó ezen a részén, máshol talán naphalált éltek meg a jégvirágok. Ez a gondolat pedig, elhagyva tollas erőterét, amelyen keresztül a világba cseppent, elindult a felhők után, hogy láthatatlan jelképeket véssen a város fölé, amelyektől majd önmagára ismer minden árnyék.

Ismerlek jövő
múltad jelöli utad
Tényleg Hát itt vagy

1.
Kérdés: Nem tudod, hogy miért létezik a pénz?
Válasz: Nem, csak azt tudom, hogy mi származhat belőle.

2.
Kérdés: Mi az élet értelme?
Válasz: Csak annyi, hogy szívünkre hallgatunk.

3.
Kérdés: Miért vannak háborúk?
Válasz: Mert az emberiség háttal áll a békének.

4.
Kérdés: Mi a szeretet?
Válasz: Nyitott szemmel átölelni az egész világot!

5.
Kérdés: Mi a jó, és mi a rossz?
Válasz: Semmi más, csak Te magad.

6.
Kérdés: Mit jelent az, hogy a szívünkkel gondolkodunk?
Válasz: Azt, hogy szeretetben élünk.

7.
Kérdés: Van-e Isten?
Válasz: A kérdés tartalmazza a választ. Az „e” betű maga a lét!

8.
Kérdés: Mi a születés?
Válasz: A halál előszobája.

9.
Kérdés: Mi a halál?
Válasz: A születés csarnoka.

10.
Kérdés: Mit jelent összhangba lenni önmagunkkal.
Válasz: Az esőcseppekben megérezni a csillagok simogatását.

Hepe Hupa egy téli hajnalon arra ébredt, hogy talán megmozgatta végtagjait, vagy éppenséggel a mozdulatlanság érzete töltötte el, esetleg ki se nyitotta szempilláját, illetve túl volt már a fizikai világ láthatárán, amikor meglátta magát összekuporodva, mozdulatlanul, ahogy a hópelyhek testét takaró kartonpapírra telepednek, hiszen mindennek rendeltetése van. Egyszerre könnyűnek érezte azt az életet, amivel már egy jó ideje azért nem azonosult, hogy ne legyenek belőle személyes problémái, de mindezt spirituális indíttatás nélkül tette, hiszen az sem tudta, hogy a világban már ez a jelző is megjelent. Ez számára természetesnek tűnt, és ő mindig aszerint cselekedett, amit a jelen pillanat kínált neki. Most is ítélkezés nélkül nyugtázta, hogy a hulló jégkristályok esőcseppekké alakultak át, és ezzel együtt levetette magáról a szétázott álommelengetőt. Szakálla megfigyelése után arra az elhatározásra jutott, hogy felkeresi a város egy bizonyos szegletét. Miután képzeletének erejével belebújt ünneplőjébe, és a felhők fölötti napfényből szívét csordultig töltötte, hagyta, hogy elteljen derűvel. Így indult útjára, mint aki jól végezte dolgát, bensőjében immár az égi táplálékkal, és ahogy útközben figyelmét az idő járásának áldozta, úgy haladt, láb láb után előre, mert számára világos volt az, hogy a cél nem szentesíti az eszközt. Szíve tudta, hogy merre tart, ezért nem kellett folyamatosan arra gondolnia, hogy miért is választotta ezt a bizonyos irányt. Mozgásban maradt, és ha a látszat mást is mutatott ő mindig a mostban volt. Miért írom ezt? Azért, mert az előző részből kiindulva a kedves olvasó joggal mondhatná azt, hogy Hepe Hupa teljesen elkalandozott, amikor elindult felkeresni egy bizonyos társadalmi csoportot, mert gondolatban nem azzal foglalkozott, hogy mi fog vele történni, amikor rájuk lel, hanem ő inkább a pillanatra fókuszált. Igen, ez igaz, de éppen ezen van a hangsúly, mert az a jó tervezés, amire nem görcsölünk rá, ugyanis ha esetleg elbotlunk, akkor úgy sokkal egyszerűbb felállni, ha hármas egységünkben (test-lélek-szellem) nincs fölösleges feszültség. Figyelte a felhők szaladását, hallgatta a szél énekét, és hálát adott annak, mikor a levegőből langyos áldás tette egészségesebbé arcpírját, tudniillik ez azt jelentette számára, hogy az ég madarai nem éheznek, pedig nem is vetnek, és még csak nem is aratnak. Ettől a felismeréstől még jobban eltelt jókedvvel, olyannyira, hogy ezt magával vitte mindenfele a nap folyamán, amerre csak járt. Így esett meg az, hogy amikor angyali hangot hallott, akkor már rögtön tudta, hogy egy örökkévalóságra megértette, hogy mit jelent adni és kapni, hiszen ennek az elragadó teremtménynek a szavai ezek voltak:
- Öreg, tudd, hogy örömmel kell elültetni minden magot!

Opálkertedben a lépték nyomán méz csörgedez,

most ez is, az is vagyok szent helyeden, itt minden

nélkül, minden mindennel összeér. Természetes

elégtétel szökdel kutacsodról kutacsomra.

Sajátomnak tekinthetném ezt a harmóniát,

prűd áhítattal láncolhatnám mirigyeimhez,

rabtársa lehetnék a teremtő Szabadságnak,

olyannyira, hogy megvakulnék drága fényedtől.

Unikornis! Ellentétek egysége! Oroszlán!

Nélkülözésektől megváltott egyetlen Jászol!

Oltalmazz, hogy mindenkor hálás oltásod legyek.

Uram pehelykönnyű hálámat eléd helyezem,

nem terhellek tovább végzetes panaszaimmal.

Odúdba térek, a lyukba, ahol tűzmadarad

sikolya hamuvá válik és ismét életet

pólyáz. Ott maradok, ott maradok visszhangodban,

reggeltől pirkadatig, szemem fénye megszokja

olcsó napkoronádat, térdre borult előtted

ocsús búzakalászod. Uram ezzel tartozom

magasságos mivoltodnak: vedd áldozatomat.

Neked ismerős kell legyen a tékozló fiú

– idegen, országod határát nem lépheti át –,

barátodként tisztelsz Te minden önállóságot.

Utálatot már nem érzek irántad, és hálám

sóhaja tudatára ébredt, hiszen hozzád ért.