eferesz blogja

A MERÜLÉS

Lelkedre beszélek szerves anyag.
Tudatalattid mélyén pislákol
őrtüzed, s te a felszínen bárhol
lángnyelvre vársz. Szellemeden kalap,
bűbájból készült átok, mirelit
– amelyen az ősrobbanás szele
megbecsteleníti a szűz, vele
egykorú, tabutémát. Erről csitt!
Ha nem akarod, hát ne beszéljünk
róla, de ezzel nincs elintézve
semmi se az égadta világon,
legfeljebb csak annyi, hogy az össze-
függések hajszálérhálózatát
aknamezőnek látod. Barátom?

Szemérmesen átéltem, még nagyobb
odaadással eljöttem csendes
gyászmiséjét; hallottam selejtes
életösztönöm szavát: angyalok!
Ennyire tellett a teremtménytől,
ez volt az első és utolsó hang,
amihez köze volt. Aztán Big Bang.
Sok rész hiányzik a történetből.
Gondolod? Megkérdezhettem volna
magamtól, hogy vagy? Őszintén, nem is
jutott eszembe, elfelejtettem.
Rengeteg tennivalóm közepette
elképzelhetetlen a megállás;
talán önmagam fejére nőttem.

KORLÁTOK

Találomra a Könyv miről szólhat?
– példabeszédei önmagukért
beszélnek, méghozzá rólam s rólad,
vagy kapcsolatunkról. Ez attól függ,
hogy éppenséggel ki a vadállat.
Saját naprendszered száműzött, mert
világodban melletted nem állhat!

Ki az öt szent sebbel megtöri a
fényt, hogy pallót tegyen a vakok és
látók szakadékához, élő halott.
Nem lehet hírnök a háza táján.
Belső hangja közömbösen hagyja
külvilágát. Bármit tesz, visszahat
rá, szenvedélyévé lesz az ármány.

EGYSZERŰ FELTÁMADÁS

Ilyennek születtél: világosság
a félhomályból, aztán sziluett.
Szerencséd forgandó, mint a rulett;
lényeged temploma meghazudtolt.
Igen, de a halál órájában
örökbe fogadom a szenvedést,
s magzatpózban ringatom álmaim.

Te is, és én is, egy személyes meghívót kaptunk az élettől, amit nem elég csak "lájkolni".

Mielőtt ítéletet mondanál mások, esetleg magad fölött, jusson eszedbe, hogy mindannyian egy női és egy férfi ivarsejt egyesülése vagyunk; pontosan azok, amiről a maja köszöntés is szól: "In Lak'ech, azaz Én egy másik Te vagyok. "
Szeressük egymást!

Manapság az emberiségnek egy bizonyos része már-már retteg a természetes élőhelyétől, teljesen idegen tőle ez a környezet. Ez valahol olyan, mintha a halak rosszul éreznék magukat a vízben. Elgondolkodtató!

Megnyugtat.
Kőtáblákon ücsörgök 
– sziklára építem házamat,
és egy gondolkodó 
szobor bőrébe
képzelem tekintetemet –,
arra az eseményre várva,
amikor belém költ a lélek.
Még csak test vagyok, anyag,
por, hamu, szeplőtlen energia.

Elült a vihar, 
jelenleg a csenddel 
teremtek kapcsolatot
– a pocsolyák víztükre fényben úszik,
bőséget lát benne a békanyál.
újra mosolyog a mennybolt –,
és az előre, a holnapi, 
beharangozott égzengéskor
is itt találom kiégett árnyékomat.
Megnyugtat.

Egy tükröt keresek, de addig amíg nem leszek képes szívembe nézni, hogy szembe nézhessek magammal, minden tükör hátat fog fordítani nekem. Amikor ez sikerül többé nem lesz szükségem tükörre.

JELENLEG MINDANNYIAN EGYAZON AZ ÖSVÉNYEN JÁRUNK, DE MÉGSE ISMERJÜK FEL EGYMÁST, ÖNVALÓNKRÓL NEM IS BESZÉLVE. ÉRZÉSEM SZERINT MOST EZ AZ ÁLLAPOTOS LÉT, A FOLYTON LÜKTETŐ ÚT, KÉSZEN ÁLL ARRA, HOGY BE(FELE)-LÁTÓ SZEMMEL MERJÜNK HALADNI RAJTA, ÍGY KÖZELEDVE EGYMÁSHOZ, MAGUNKHOZ. HA EZT TESSZÜK, AKKOR TALÁLKOZUNK, AKKOR MEGTALÁLJUK EGYMÁST, NEM PEDIG ÖSSZEÜTKÖZÜNK, MERT HIGGYÉTEK EL, HOGY A KARAMBOLOK ELTASZÍTJÁK MAGUNKAT EGYMÁSTÓL. AKARJUNK íGY TEREMTENI, MERT KÉZ A KÉZBEN BÁRMIT KÉPESEK VAGYUNK ELÉRNI. EGY PRÓBÁT MEGÉR!