chillly24 blogja

Cseppnyi álmom gördül arcodon, 

Tiszta, mint forrásból induló csermely,

Áthat sós íze ajkadon,

Karod átfonja alakom.

Időm tengerként dagad s apad,

Hol ontom a színes korallokat,

Majd élettelen fehér csontvázként várlak,

Miként a Holdciklus pereg: nem látlak. 

Álmom mély s gazdag, 

Elárulni nem merem, 

De te is benne fekszel, 

Mint érző szíved tenyeremben. 

Titkos lelkem rég neked dalol,

Te vagy csillagom az égbolton, 

Mi megfáradt lábamat vezeti előre, 

Bársonyos, mint kezed selyme arcomon.

Csendes vándorként ballagok, 

Békésen kísérlek az évszakokon,

A férfi vagy, s én a nő,

Lelkünkön nyílik tarka virágmező. 

Nehéz a szívem,

Mint  higany a vízben, 

Némán csak lesüllyed, 

Sötéten, időt is feled. 

Keresem szavaim, 

Elhagytam őket, 

Látok cseppenként átszűrődő fényed,

Korom lelkem élteti. 

Mi is az erő? 

Önfeledten csevegni? 

Vagy bánatot elhagyva 

Csak menni? 

Mi is az igazi szeretet? 

Elfogadni, s hagyni veszni? 

Vagy a magunk idejét cakkozni, 

S megbocsájtva ölelni?

Minden élet relatív, 

S minden igaz igaz, 

Hiába a széles látás, 

Ha valakinek csak kicsi jár.

S mi lehet az igazságos halál? 

Ha hirtelen elmúlunk, 

Vagy ha tudva tudjuk, 

hogy már vár...?

Mint hol hol felbukkanó

Sziromfürtök, 

Úgy félek gondoskodó 

Kezeidtől. 

Az az ijesztő, 

Hogy közel vagy, 

S az igazán megdöbbentő, 

Mily távol állsz. 

Vágyom rád, 

Közben a fagyos szél hasít szét, 

Mi van, 

Ha te nem szeretnéd?

Fel fel pillantok az égre, 

Vajon megfogod a kezem végre? 

Éri-e a szívedet már lelkem lángja? 

Érted-e igazán, mi sóhajom tárgya? 

Én tiszta vagyok, 

Mint az esdeklő hóvirág, 

Mi erővel vágja el a tél fagyát, 

Nézd csak meg, oly csodás!

Érzed már az ártatlanság fátylát? 

Mi reggel megsuhint, 

Ahogy felszáll a nap első sugara, 

S megpihen rajtam halkan. 

Félek még mindig, 

Hogy nem is kellek neked, 

Elengedett idő, 

Mi a vakfoltokon nevet. 

Vajon jól érzem én? 

Nem hiába szeretek,

Érzem olykor fényed 

És néha a kezedet.. 

Csak egy vagyok a sokból,

S valamilyen okból 

Írok, s veletek nevetek, 

Egy gondolat mit szeretni is lehet. 

Csak egy vagyok a sokból, 

Olyan mint a kosbor, 

Mi mező szélén s közepén is él, 

Ejj, éjszaka még itt a tél.

Csak egy vagyok a sokból, 

Ki emleget olykor,

De szavaimat nem lelem, 

Hajnali fagyok elhervasztanak. 

Olyan vagyok mint a kikelet, 

Mit minden nap vársz,

De csak akkor leszek az az egy, 

Ha szíved tényleg értem kalapál. 

Felébredtem ma többször,

Álmom nem volt menedék, 

Vállad hiába pihent fejem alatt,

Kezed állandóan kitakart. 

Hatalmas gondok ezek, 

Csendes csókokkal csitítlak, 

Miket látszólag nem szívlelsz, 

Mégis látom boldog szemed.

Kezed simítva halad el mellettem, 

Tiéd a szívem s vele a lelkem, 

Mit minden nap neked adok, 

Nem lehet csak egyszer s örökre. 

Felébredtem reggel rettenet ricsajra, 

Szíved is dübörgött, a tavasz kiabált rajta,

Cinkék hada vitázott gerlékkel, 

Hogy álmunk ne brummogjon medvésen.

Itt van már a kikelet,

Élvezd az ízét, 

Én látom már minden színét! 

Felébredtem ma többször, 

Nem hagytál aludni, 

De tudod, nem haragszom, 

Mert az éjjeleim veled alhatom.