chillly24 zavaros élete
SzemélyesÁrtatlan
Minden rendben,
Csendben figyellek
Ártatlanul pislogok.
Megérint az ártatlanságod,
Átérzem az egyszerűséged,
Tapintom a kedvességed,
Csodálom a kitartásod.
Nem történt semmi,
De a figyelmem felkeltetted,
Úgy tűnik kettős vagyok,
Nem ellenkezhetek,
De ártatlan,
Mint köztünk a semmi.
Fájdalom nincs, csak apró kíváncsiság:
Vajon milyen lehet veled a közeli társaság?
Milyen lehet megnyugtató karodban pihenni,
Ha szíved ilyen nyílt és őszinte tud lenni?
Tipródás
Mindig a más, az ami nincs,
Az ami még nem fáj,Az kell.
Az ismeretlen hív!
Magam vagyok a dzsungelben,
A nagyvadak figyelnek,
Csend van, én zajt csapok,
S hirtelen minden más ledermed.
Ugrás előtt a tigris,
Pillantása a húsomba váj,
S előre már a harapása fáj.
Enyém ez a másodperc,
Még nem fáj, még ígér,
Mint Évának az alma,
Csábítóan igéz.
Kecsegtetve kacérkodik,
Szép álmokat kínál,
Tálcán magát nyújtja,
Csak tépd le már!
Nyúlj érte, mozdulj,
Különben a jelen tönkre tesz,
S az alma nélkül is megtépáz.
Késő: a tigris elrugaszkodott,
Ez volt a te egyetlen pillanatod,
Villanások törik meg a csendet,
Áldozata lettél a döntéseidnek.
Tipródsz, szenvedsz, hezitálsz, nem teszel,
Elmos az ár,
Sodródsz mint a farönk,
tehetetlenül.
Állj fel kérlek,
Fogd meg a kormányt!
Szegd fel a fejed,
Vagy fogadd el már;
Kiszabadulsz,
vagy maradsz rab madár?
Senki szigete
Megfakult képek, kihalt a lakás,
elhagyott játékok,
nincs már aki vár.
Egykoron odatartoztam,
szerettek, kerestek, beszéltek hozzám,
Tisztelet övezte a színes aurám.
Minden kezdet nehéz, tudom jól,
csodát várok ráadásul azonnal,
mily egyszerű balgaság..
Csupán bánom,
hogy szokásaim eltűntek
megfakult a régi álmom,
hogy valakivé nőhessek.
Felnőttem már, én ezt látom
valós már a régi álmom,
de nem keresnek, kérdeznek,
lelkemben magányos csendet gerjesztenek.
Otthagytam őket
tény és való,
de azóta is támogatok mindenkit,
ki még megfogható..
Érinthetetlen lettem,
két világ közötti,
vágyom a régire, mi jó volt,
és már élem az újat is.
Nehéz az újrakezdés, de megéri,
más szívekbe reményt és bánatot okozni,
sajátodban az egyensúlyt meglelni,
s kizárni a rosszat, azt a nagyon sok rosszat:
megéri feladni.
Mégsem jó még ez a köztes állapot:
ott már nem vagyok, de még itt sem igazán,
vágyom a biztonságra, az állandóra,
hogy megtehessek mindent, mit szeretnék egy-kettőre.
Homokviharban
Homokon állok és jött a szélvihar.
Nincs mellettem fa, vagy egy bokor,A szél kegyetlenül meggyötör.Kicsúszik a lábam alól a talaj...Azt gondolnád homokkal a talpad alatt nem bántódhatsz,Finoman odébbszáll nyomtalanul,De a homok durva anyag, csak apró,Kemény és haragosan karcoló.
Azt hittem, hogy könnyű téged elhagynom,Már látom, ez sem egyszerű.Kapaszkodót dobsz, de azt is csak keveset,Némi gaz, tarack a kezembe kerülnek.
Talán az idő teszi velem ezt a játékot, Hogy az eszemre hallgassak vagy a szívemre?Ki tudja..? lehet mind a kettőre..
Eddig a kettő volt egyszerre,Sokáig nem működik,Csak a viharfelhők gyűlnek tőle,S nem lelem magamban a reményt.
Szép idő van, tavasz szinte nyár,De ebből az őrlődésből elég már!Menni vagy maradni?Egyedül tisztázni vagy kettesben csendben maradni?
Valamiért hiszek benned,És a hitem hozzád láncol,Mégis szenvedek tőled,Bár te nem látod.
Erős ez a homokvihar,Lassan már kifújt mindent alólam,Bőröm karcos, akár a lelkem,Mégsem vérzek.
Szomorú napok ezek,Mert nem érzem hogy férfi lennél,Kitartok és tanítok,De attól még csak egy nagy fiú vagy.
Most már fáj a vihar, szúr és csíp,Mint csalódásom a torkomban,Egy hatalmas gombócban,Nyeldeklek és várok,Vajon megváltja a hitem egyszer a te világod?
Túllépni mindenen
Vártam a csodát:
elkerült,
vártam a megnyugvást:
nem jött el,
figyeltem a jeleket:
mást mutattak,
végül megráztam magam:
és nem történt semmi.
Agyaltam a gondokon,
motiváltam magam és téged,
áthidalást kínáltam,
és nem történt semmi.
Lassanként feladtam,
nem tudtam mit tegyek,
elfogyott a lelkesedésem,
elveszett a hitem.
Rájöttem, téged akkor érdekellek
ha már úgy érzem hogy nem kellesz,
akkor gondolkodsz,
ha már nem gondolkodok,
akkor húzol magadhoz vissza
amikor én már elengedlek.
Ne érts félre, én szeretlek,
de a lelkem ebben tönkremegy.
A szívem a bugyrai szélét tapossa,
a számat már szétrágtam cserepesre.
Tipródásomon felül kell emelkednem,
belédkapaszkodni
vagy teljesen elengednem.
Hibáinkat mérlegelni, összevetni szívemmel,
ne csukott szemmel járjon tovább az ember.
Nem tudom miért ilyen nehéz elengednem,
határozatlan s bizonytalan a szívem,
sérülékeny törött, szinte összetört,
mint a földre esett üveggömb.
Nagyobb darabjaimban még hozzád tartozom,
a kisebbek már csillámként tova szálltak,
csillagporként teríti be a világom,
s reménységet nyújt immáron.
Fel fogok nőni ígérem,
de még nem tudom hogy mikor teszem,
most még kivárom,
de aztán megteszem
és túllépek mindenen.