chillly24 blogja
GondolatokMeddig lehet...?
Meddig lehet elbújni a rossz elől?
Lehet-e remeteként élni,
Ha a szívem nem ezt kéri?
Már sokszor és fájón beledöftek,
Női barátok, kik csak fecsegtek,
S döntő pillanatokban magukat nézték,
Azonnal eltapostak, gonoszságukat rámkenték.
Hol fair a mai élet?
Ki az ki tényleg barátként szeret?
Hol látjuk meg a valódi jellemet?
Ha mindenki csak hiteget..
Senki ki ne juthasson..
Visszapillantód a holtérbe lát,
Nem látni a döntéseid okát,
Csak sodródsz tudattalan,
S nem engeded, hogy felemeljenek.
Érzéseid, bánat s óceán,
Mik dobálnak a szél hátán,
Kerge víztükör vérszopó halak,
Ez a te világod: egy halott gödör.
Félsz kinyitni a szádat,
Ha megteszed az fájhat,
Mert el kell hagyni a komfortot,
Ezt te ki nem bírhatod.
Millió s milliárd ki téged követ,
Ki súlyosabb, ki kevésbé fizet meg,
S egymás kezét mosolyogva fogjátok,
Hogy behunyt szemmel undorodva eldobjátok.
Közöny s individualizmus jó barátok,
Lelkek csokrát vázába raktátok,
s öntözitek méregoldattal,
Hogy senki ki ne juthasson..
Tágul a világ...
Tágul a világ,
Vajon lesz-e mindenkinek párja?
Megbecsüljük-e amink van,
Vagy csak kódorgunk s elfajzunk?
Minden mindig a más hibája,
S buzgón bólogatunk,
Hogy a dalunk ária,
S nem rombolunk önzőn..
De hol van a torztükör?
Magunkban, vagy akik tartják?
Miért bántjuk egymást,
kell nekünk az ököl?
Szétzúz s árkodba dönt,
Nincs aki kiemeljen onnan,
S csak kapni fogjátok a szitok kört,
Bántás bántást szül, újra megint.
Odaadom karom, gyere kapaszkodj,
Tiéd a hangom, gyere hallasd,
S figyelj szavaimra Kisvirág,
Szeretném ha igaz lennél, és barát.
Ha magadat bántod, én is szomorúvá leszek,
Mint a bús Duna folyam szeméttel tele,
Ki egyre várja a természet báját,
de önmaga az, ki magvadult csődörként rúgkapál.
Segíteni azon lehet, ki maga is akarja,
én melletted leszek, míg szíved kívánja,
s együtt hömpölygünk, együtt a tavaszba,
S hallgatjuk a rigók énekét a közös hajnalokban...
Nem cseppen...
Nem cseppen a szó,
Mint hóvirág tövén az eső,
Halkul már a lombkorona,
Szél játszik az üres fákon.
Virág nyílik, virág elhull,
Csalóka a mai vihar,
S nem tudni a folytatást,
Épp mint szívem dobbanását.
Karcos elnyűtt, s már elhasznált,
Mégis szeretni képes, ölel csókol,
s rád bízza szerelmét,
mint hóvirág a tél kegyelmét.
Mind egymásra vagyunk utalva,
Ki az eszét, ki a szívét nyomja el,
S tart előre az idő tengelyén.
Hogy lehetnénk előre bölcsek?
Miként adhatnánk úgy többet,
Hogy nem nyomjuk el közben magunk,
A kecske és a káposzta is jól jár,
Közben előrébblépne a világ.
Füstje vagy lángja?
Mely részét érezzük a létnek?
A szerelem kedvét vagy bánatát?
Sokáig oly boldogok vagyunk,
Majd jön egy újabb gond,
S ismét füstbe megy a kedvünk.
A szerelmet élni vagy fájni fogjuk?
Vagy mind a két végletet átéljük?
Úgy nézünk egymásra,
Mint forró ifjúk az első látásra.
Éljük hát a vágyat,
S ne engedjünk a bánatnak,
A szerelem füstje oly fojtó,
De a lángjában égek, s ez oly jó!