chillly24 blogja

Nem cseppen a szó,

Mint hóvirág tövén az eső,

Halkul már a lombkorona,

Szél játszik az üres fákon.

Virág nyílik, virág elhull,

Csalóka a mai vihar,

S nem tudni a folytatást,

Épp mint szívem dobbanását.

Karcos elnyűtt, s már elhasznált,

Mégis szeretni képes, ölel csókol,

s rád bízza szerelmét,
mint hóvirág a tél kegyelmét.

Mind egymásra vagyunk utalva,

Ki az eszét, ki a szívét nyomja el,

S tart előre az idő tengelyén.

Hogy lehetnénk előre bölcsek?
Miként adhatnánk úgy többet,

Hogy nem nyomjuk el közben magunk,
A kecske és a káposzta is jól jár,

Közben előrébblépne a világ.

Adott szavak:

(Patak, csordogál, napsütés, fák

Borús estéimen eszembe jut,

Mit anno a patak parton mit mondtál, 

Napsütés volt, s a víz csordogált, 

Mi álltunk a szirten s néztek a fák. 

Akkor nyílt tavasszal utoljára a tulipán, 

S lettem csendben a legjobb barátod,

Mert azt mondtad nekem:

Hogy én vagyok a legnagyobb támaszod.

Büszke voltam magamra, s egyben rád, 

Hisz te vagy az én apukám! 

Nem lehet annál jobb érzésed, 

Ha van kivel megosztani a félelmed. 

A csend most rámszakadt, nincs kismadár, 

A csermely nem folyik, s a levél is hull már. 

Szemed csukva a föld alatt, 

Szívem továbbra is szeret, s tudom,

Itt vagy mindig velem. 

Búcsúzóul írnék pár sort,

Az utóbbi időben a tinta elfolyt

Tollamból, mint torkomon a szavak, 

Még igazán meg se sirattalak. 

Történt ami történt, 

Álomba szenderültél, 

Napok óta a fejemben kerengtél. 

De álmod örök lett, s szívem csendes, 

Kettőt kihagyott mikor híredre leltem. 

Fáj hogy elmentél, mint egyetlen támaszom, 

Úgy érzem nem maradt senkim a világon.

Apa csak egy van, mondja a közhely, 

De nem tudják mi az űr bennem,

Azóta hogy utoljára megcirógattam füled. 

Tartom magam, erősnek látszódom, 

De eddig bírta lelkem, átadom 

Magam a könnyek tengerének, 

Csak fájok egyedül, s hiányollak téged. 

Nem kellett volna még elmenned, 

Az élet mellett erős volt a küzdelmed,

Bárcsak én is ilyen erős lennék, 

Nem lennék a saját életemben vendég. 

Vigyázz kérlek ránk odafentről, 

S adj erőt minden ilyen gyenge percben, 

Mikor egyedül érzem magam nélküled! 

Hiszem, hogy te már jó helyen vagy, 

De annyira fáj őszinte hiányod. 

Mely részét  érezzük a létnek?

A szerelem kedvét vagy bánatát? 

Sokáig oly boldogok vagyunk, 

Majd jön egy újabb gond, 

S ismét füstbe megy a kedvünk. 

A szerelmet  élni vagy fájni  fogjuk? 

Vagy mind a két  végletet  átéljük? 

Úgy  nézünk  egymásra, 

Mint  forró  ifjúk az első  látásra. 

Éljük  hát  a vágyat,

S ne engedjünk  a bánatnak, 

A szerelem  füstje  oly  fojtó, 

De a lángjában égek,  s ez oly jó! 

Ereimben lelassult a vér,

Már nem óhajtom mindig fogni a kezét, 

Néha csak szemlélem és várom, 

Hogy újra kebleim közt találjam. 

Ez lenne a békés szeretet? 

Amikor már nem az azonnal ad teret? 

Óvón féltve adni rá kabátot, 

Csókot adok az ajkára. 

Megértőn utánanézni, 

Ő az enyém s nem kell attól félni, 

Hogy holnap más kezeit keresi, 

Az én szívem neki dobog, s ezt szereti.

Kívánhatnék-e más egyebet,

Mint csókját ma este is, 

Simító kezét arcomon, 

Izzó testét hajnalunkon?