chillly24 zavaros élete

Fagy ül már a nagytavon,

Elöntötte a béke és nyugalom, 

Csend van már, 

Elhalt a kedves madárdal. 

Megjött a tél, 

Nem sebbel és lobbal,

Csak a magányba fagyott szívével, 

S magába altatja álmod. 

Szívem áthatja a szomorúfűz bánata, 

Imádom nézni ahogy lelóg az ága, 

Télen nyáron egybeforrok érzelmeivel,

S világoszöld ék-leveleivel.

A bús tó hol még ébren hullámzik, 

Mélykék dallamon játszik, 

S árasztja alvó halai nyugalmát,

Horgászok: teázzatok ma otthon már! 

Kopár hegyek a túloldalt, 

Fái oltalmazzák a szarvasokat, 

S bújtatják hóvirág s kikerics fejeit, 

Maradjatok még, várjatok odalent. 

Felhős kék ég odafent, 

Szelet küld nekünk idelent, 

Fújja, fújhatja is kóctengerem, 

Szőke fürtjeim mint szomorúfűz, 

Kiállják hideged.

Békés jeges víz a tavon, 

Elúszik rajtad gondolatom, 

Kéked ábrándjaidba vonnak, 

S megjelenítlek egy óvatos dalban. 

Lépünk, haladunk előre,

Nyomunk fennakad

Az idő homokjában. 

Utunkat keresztezi sok nyom, 

Van ki követ, 

S aki pillanatra megállít, 

Sosem tudhatod mire számíts! 

Utad felett fekete csillag lebeg, 

Jelzi merre van a szíved,

Irányodat el ne téveszd.

A forró homok megsebzi talpad, 

Hólyagok közt felfuvalkodva, 

Kacsázni jobbra-balra, 

Eh, de fárasztó.. 

Csillagom csak ragyogj nékem! 

Légy útjelzőm egy életen, 

Sivár lenne nélküled életem. 

Fényed kitölti lelkem bugyrait,

S forrósággal tölti ki szívem, 

Méltóságot ad, s szerénységet pumpál, 

Tiszta ereimbe, amiben fekete fényed pulzál! 

Lelke lelkében megnyugvást talált,

Szeme szemében csillogásra vált, 

Kéz a kézben összeforrt, 

Így vagytok ti, így voltatok. 

Telt az idő, s a forró nyár 

Őszbe takarta bánatát, 

Eltolta kezed némán, 

Majd odabújt csalogatva hozzád. 

Nem jó ez így, 

A szívek csak esnek kelnek, 

Egymás felé nyújtják kezüket, 

De a vad tél jege marja szét őket! 

Az egyik lélek félelemből nem szeret, 

Mi lesz ha teljesen beleszeret? 

Mi lesz ha odaadja magát?

Véget ér a fiatalos zsibvásár? 

Ezért oly kár.. 

A másik lélek szeret, nagyon komolyan, 

Mástól se lenne boldogabb, 

Csak ha megbeszélnék a gondokat, 

S örök támasza lehetne kedvesének. 

Fájó teher cipelni ezt, 

Még megannyi mázsa kő várja,

Hogy cipeljük fel a padlásra,

De ne tedd! 

Hagyd a köveket másra, 

Gondolj a tavasz hívó szavára, 

S feledd a tél kegyetlen emlékét, 

Légy önmagad, lelj kérlek békét!

Csabinak 🖤

A királynő elfáradt,

Leült a bánat szavára, 

A király máshol van, 

Csak kergeti az álmokat.

Táncuk most véget ért, 

Elmúlt már a forgás,

Maradt a keserű szédülés, 

S a holt fájdalom.

Koronád leveted, 

A királytól elrejted,

A téli széltől kifehéredett lelked, 

S békédet ím nem leled. 

Rongyod elfoszlott, 

S porrá hullott szerelmed,

Már csak fajdalmad kel fel, 

S az összetört szíved. 

Szemed fátyla elsötétült, 

Kiégett szelídséged,

De félelmeden felül vagy,

Az erőd kemény mag. 

A fehér király feladta, 

Nem hoz boldogságot holnapra, 

Csak játszik az élet értelmével, 

S közben vakon tagad mindent.

Mi jöhet még? 

Új világ és felejtés, 

De tudd mindig honnan 

S ezután hová lépsz!

Esztinek 🖤

Kezedet már nem látom,

Elnyom az álomtalan álom, 

Ami nyomokban szerelmet tartalmaz, 

Téged feledlek benne komoran. 

Horkantok ígéreteiden, 

Remegek a közös múlton, 

Könny csordul álmainkon, 

Nevetek már az egész ostobaságon.

A szerelem csodás és fáj, 

Hagyni kell menni a maga útján,

Ami előttünk van, még homály fedi, 

De sosincs késő egy új szerelmet elkezdeni!