chillly24 blogja

Nehéz a szívem,

Mint  higany a vízben, 

Némán csak lesüllyed, 

Sötéten, időt is feled. 

Keresem szavaim, 

Elhagytam őket, 

Látok cseppenként átszűrődő fényed,

Korom lelkem élteti. 

Mi is az erő? 

Önfeledten csevegni? 

Vagy bánatot elhagyva 

Csak menni? 

Mi is az igazi szeretet? 

Elfogadni, s hagyni veszni? 

Vagy a magunk idejét cakkozni, 

S megbocsájtva ölelni?

Minden élet relatív, 

S minden igaz igaz, 

Hiába a széles látás, 

Ha valakinek csak kicsi jár.

S mi lehet az igazságos halál? 

Ha hirtelen elmúlunk, 

Vagy ha tudva tudjuk, 

hogy már vár...?

Mint hol hol felbukkanó

Sziromfürtök, 

Úgy félek gondoskodó 

Kezeidtől. 

Az az ijesztő, 

Hogy közel vagy, 

S az igazán megdöbbentő, 

Mily távol állsz. 

Vágyom rád, 

Közben a fagyos szél hasít szét, 

Mi van, 

Ha te nem szeretnéd?

Fel fel pillantok az égre, 

Vajon megfogod a kezem végre? 

Éri-e a szívedet már lelkem lángja? 

Érted-e igazán, mi sóhajom tárgya? 

Én tiszta vagyok, 

Mint az esdeklő hóvirág, 

Mi erővel vágja el a tél fagyát, 

Nézd csak meg, oly csodás!

Érzed már az ártatlanság fátylát? 

Mi reggel megsuhint, 

Ahogy felszáll a nap első sugara, 

S megpihen rajtam halkan. 

Félek még mindig, 

Hogy nem is kellek neked, 

Elengedett idő, 

Mi a vakfoltokon nevet. 

Vajon jól érzem én? 

Nem hiába szeretek,

Érzem olykor fényed 

És néha a kezedet.. 

Felébredtem ma többször,

Álmom nem volt menedék, 

Vállad hiába pihent fejem alatt,

Kezed állandóan kitakart. 

Hatalmas gondok ezek, 

Csendes csókokkal csitítlak, 

Miket látszólag nem szívlelsz, 

Mégis látom boldog szemed.

Kezed simítva halad el mellettem, 

Tiéd a szívem s vele a lelkem, 

Mit minden nap neked adok, 

Nem lehet csak egyszer s örökre. 

Felébredtem reggel rettenet ricsajra, 

Szíved is dübörgött, a tavasz kiabált rajta,

Cinkék hada vitázott gerlékkel, 

Hogy álmunk ne brummogjon medvésen.

Itt van már a kikelet,

Élvezd az ízét, 

Én látom már minden színét! 

Felébredtem ma többször, 

Nem hagytál aludni, 

De tudod, nem haragszom, 

Mert az éjjeleim veled alhatom. 

Tollpihék vagyunk,

Kiket egymáshoz fújt a szél, 

Kavargunk s borzolódunk, 

Mások s magunk kedvére. 

Te színes, én pöttyös,

Mindenkié más, 

Mégsem érzem hogy börtön, 

Hogy másnak látsz! 

Pihéid hol fájnak s marnak, 

Máskor vigasztalva akarnak,

Néha szétmarcangoljuk egymást. 

Mégis lelked oly könnyűvé emel, 

Nem érzem tehernek másságunk, 

Mert ölelő karod kárpótol, 

S szíved titkos melege. 

Csókod tüze néha megperzsel, 

S pilléim megremegnek,

Lábam néha összecsuklik,

De forró szeled újra a magasba emel! 

Szemedben látom lelked,

Értem remeg, 

Nem bírja elviselni, 

Ha nem érezhet engem. 

Szikra pattant,

Szívből szívbe, 

Őrzöm titkunk, 

S átjár melegsége. 

Féltő karod, vajon csak vágy? 

Mi lenne, ha megszámolnád:

Szememben az arany pöttyeim? 

Várj még, zavarban vagyok megint!

Szemünk villan újra,

Tekintetünk egymást fürkészi, 

Te engem akarsz, 

S én nem merek rád nézni. 

Ahogy elfordulsz, újra leslek, 

Tudom, hogy tudod, hogy kereslek, 

Hisz ez oda vissza működik csendben, 

Te az én titkom, én pedig a virágod lettem.