Arany blogja

Vers
arany52•  2019. február 9. 13:55

Az évek szaladnak...




Az évek szaladnak,

a hiány megmarad,

már csak a sápadt Hold

csalóka két szarva közt,

álmodhatok Terólad.


Az élet pergő táncát,

csak egymagam járom,

s az eltűnt víg perceket,

mint széthullt rizsszemet,

tenyerembe már nem zárom.


Üszök-vert kalászként,

hajlok a nyári szélben,

eső tépte, vihar szaggatta,

foltos ruhám lelkem takarja,

égő sebem el ne vakarjam.


Oly felesleges már a tavasz,

mint vászon zsákon fényes lakat.

Nem terem nyár édes almát,

belevásik fogam vad húsába,

s számban a nyál keservé vált.



Izzó könnyek mossák arcom,

megfizettem kimért sarcom,

Köpönyegét az éj rám akasztja,

s képzeletben golgotás utunk,

a végtelenbe - együtt járjuk.

arany52•  2018. november 15. 09:31

Simogató ősz



Ölembe hajtja fejét

a dús keblű ősz.

Gazdag termését

lábam elé hordja.

Hűvös szellővel

simogatja forró homlokom,

majd szerelméből

kifosztott kedvesként,

lábujjhegyen távozik,

ökörnyálból font hajóján.

Nékünk a kopár, fagyos

telet itt hagyva.

arany52•  2018. november 4. 10:09

November

November

Szélben vitorlázó falevelek,

halni készülnek víz tükrében.

Meztelen ágak holt karokként

merednek a csupasz égnek.

A nap ferde sugaraiban

az árnyak óriás kiflivé nőnek.

Rothadó avar szaga csavarja orrom.

November siratja eltűnt gyermekét,

a csintalan, szikrázó nyarat.

Fagyni készülő , magányos lelkek,

véletek indulok fázós utamra.

Hósipkás , zord telet köszöntve,

búcsúzom dalos ifjúságom,

jeges, kemény földre hullva.

arany52•  2018. október 30. 10:02

Hulló csillag

Életünk korom egén
a fogyó Hold izza
szertelen fényét.
Imbolygó gyertyaláng
világítja meg
az elmúlt évtizedeket.
Szellő lebbenti fel
régi titkok fátylát,
s arcunk barázdái
egybe futnak,
mint elfelejtett utak.
Fenyvesek zúgják
elhagyott hitedet,
s pókhálóként
szövik át hajad
megszürkült szerencseszálak.
Panasztalan kenyered
utolsó szeletét
forgatod szádban,
s nyögve nyeled
minden falatját,
kérgét sorsodnak
kezedben tartva.
Még utolszor rád
köszönt az élet,
s magasba repíti lelked,
emlékek tarka délibábja,
hogy lehullj a semmibe,
mint egy kósza, megvakult
hulló csillag.

arany52•  2018. szeptember 11. 11:17

Megjelenés

A KLÁRIS ANTOLÓGIA'18 kötetében az Útra kelek című versemmel szerepelek.
Öröm és megtiszteltetés számomra az antológiában rendszeres megjelentetése verseimnek.


Útra kelek

Budai hegyekből indulok útra,

vállam felett dunai szél muzsikál,

hidak gyöngysorát hagyom magam mögött.

Konok kockakövön koppan léptem,

kirakatbabák fagyos mosolya néz reám.

Villanypóznák, mint Golgota keresztje,

száraz karokként merednek az égre,

mint reményvesztett, ki áldásra vár.

Útszéli platánok bólogatnak felém,

s mint ismerősre, köszönnek rám.

Egy iskolaablakból gyermekarcom néz reám,

a csengő órára hív, mely oly messze már.

Játszótéren a hinta csikorogva lebeg,

feledve babos szoknyás kacagó magam

és a szigeti fák ifjúságom édes álmait susogják.

Esti imára hív a templom harangja,

s ráncos kezek rózsafűzért morzsolják.

Varjak keringnek a csupasz tér felett,

s károgják, mi elmúlt, siratni kár.

Fiú és lány egymásba feledve,

aszfalton léptűk egy ütemre jár,

s a hegyoldali ház kapujából,

ősz apóka int felém, mint egykor nagyapám.

A lágymányosi állomáson fütyülve indul a vonat,

füstje mint bánat, utána száll,

és szállnék én is, életem batyuját vállamra vetve,

de mint akác a homokba gyökeret vertem

s menekülni már nincs hová, már nincs hová....

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom