Arany blogja

Tik-tak számolja a fáradt óra az üres perceket,

s a napok céltalan gurulnak, mint apró rizsszemek.

Kongó szobádban magányos árnyékod kergeted,

és szavadra csak a fuldokló  visszhang felel.

A tükörből önnön képed tekint vissza rád.

Arcodba üvölt a néma csend,

és szádban az étel papírgalacsinná vál. 

Csak a vasúti sínpárok találkoznak

fájó lelked végtelenjében.

Emlékeid kuporgatod ráncos tenyeredben, 

s félve szorítod ökölbe, hogy el ne vesszenek. 

Álmaid szaladnak, mint elszabadult makrancos csikók,

és a korom fekete éjben felsír benned a gyermek.  

Ablakodba a cinkéket várod vendégül,

kik csőrükben hozzák a holnap ígéretét, 

míg egy nap életed  magányos  gyertyáját

végleg elkoppintja egy hideg, csontos kéz. 

Tenni kell

Mozdulni kéne, tenni mit kell,

rakni a törthöz, egész legyen.

Hajoljon a rossz a jó felé,

s a bűnből váljék tiszta erény.

Fájdalmat simítsa el meleg kéz,

vágyunkat oltsa el édes méz.

Szomjazónak jusson egy pohár víz,

s ki éhezik, szájában legyen íz.

Ezt kéne tenni, míg tehetem,

míg éltemet magam vezetem,

míg félelmek nem bénítják lelkemet,

addig meg nem tenni: bűn életem ellened.

Mint fehér vitorla

szállnak sirályok a légben.

Sós könnyet izzad a tenger,

s habfodrokközt ezüsttallérként

apró halak csillognak a vízben.

A messzeség oly végtelen,

mint múlhatatlan szerelem,

és a parti homok meleg,

ahogy egykor ölelő kezed.

Konok kavicsok közt

kemény kagylók bújnak meg,

és héjuk őrzi a múltat,

mint féltett gyöngyszemet.

A nap vércseppként bukik a mélybe,

s a Hold fakó fénye,

már csak tünékeny emléked

vílágítja simogatva meg.

Petőfi Sándor : Szeptember végén cimű versére evokáció

Őszben járok

Még zöldel a hársfa az ablakom előtt,

még rigó fütyül víg dallamot.

Száz virág ontja mámoros illatát,

s méhek hordják a virágport, 

várván reményteljes holnapot.

Elöttem már a kert őszben jár,

lomb bucsúcsuzik ágtól.

árny a fénytől, és én ifjúságtól.

és szívem dalol bús dallamot.

Az elmúlás hideg kezével,

egy utolsó öleléssel átkarol.

Ablakon alatt méltósággal

 folyik a Duna,

cipelvén hátán gondot,

uszályok sötét terhét,

s mélyből sóhajt

titkos bánatot feléd.

Hátán falevél ring,

mint fájó emlék,

s hullámok dobolnak 

fülünkbe lágy zenét.

A két konok part, 

mint hű szerető átölel.

s ágak hajolnak hódolva fölé.

A lemenő nap sugara

pókhálót fon arcunkra,

s játszik a fény 

gyermeki kacajjal

s susogja a víz,

-Miért múlik el

oly hamar mi szép?