Arany blogja

Novella
arany52•  2018. november 18. 10:04

Anna néni kalapjai

Anna nénit, az apró, idős asszonyt még Annuska korában repítette az élet Berlinbe. Ott családot alapított, német férje volt, de a gyerekáldás elkerülte őket. Így is szépen , békességben, szeretetben éltek, míg az Annusból lett Anna néni meg nem özvegyült....

Az itt Budapesten maradt testvérek közül meghalt nagypapám, aki az ő legkisebb már árván felnőtt öccse volt. A testvérek nevelgették nagy-nagy szeretettel, amíg felnőtt nem lett. Így aztán erős kötődés alakult ki köztük.

Anna néni a szomorú hírre üzent nekünk, hogyha már Gyuri öccsét nem láthatja többet, legalább mi látogassuk meg, hogy családját megismerje.

Neki is vágtunk anyukámmal és unokanővérével a hosszú utnak.

Berlinben találtunk egy már a 80-as évek végén járó idős, nagyon takaros, kedves , jó humorú asszonyt, ki anekdotáival szórakoztatott minket.

Tudni kell, hogy a német hölgyek nagyon tipp-toppak voltak, és kalap nélkül utcára ki nem mentek volna.

Anna néninknek is sorakozott a szekrénye polcán jó néhány csinos, masnis, tollas kalap, melyekben a kávéházat látogatta barátnőivel.

Ezeknek a kalapoknak a történetét mesélte el nekünk.

Minden tavasszal vett a nagynéni egy új kalapot és odaállt a nagy tükör elé, igazgatta , mórikát benne és megállapította, hogy

- na még idén ezt megvetted magadnak Anna, de több kalapra már nem lesz szükséged.

Persze a év elszaladt , jött a következő tavasz, a télen elkopott kalap helyet csak kellett egy új és az idős asszony megint beszélt magával a tükör előtt:

-Anna, ez már tényleg a utolsó kalapod , amíg élsz ez már kitart neked.

Így ment ez sok - sok éven át, mert a mi kedves Anna nénink szerencsére jóval 90 év felett távozott, úgy hogy jó néhány kalapot elszaggatott még azzal a tudattal, hogy ez az utolsó lesz.

A berlini három hetes nyaralásunk nagyon szép volt, élveztük a nagy német rokonságot , a város látnivalóit és a szarkasztikus humorral megáldott nagynéni vendéglátását.

Emlékét megőríztük és az idők folyamán sokat felemlegettük.

Közben engem is elkoptatott az élet és szintén az idős hölgyek sorába kerültem.

Mostanság , ha lányomtól kapok egy -egy ruhaneműt, nézegetem én is és elgondolkodom, ez lesz az utolsó, vagy szükség lesz még másikra ? Ilyenkor a tükörből visszakacsint rám Anna néni, fején félreállva új kalapjával, kedves, csintalan félmosolyával és elűzi a szomorú , bánatos gondolatokat, hiszen az életet így kell látni, humorral , még ha az a humor néha fekete is és bízni , hogy jövőre is lesz egy "utolsó" új kalap.

arany52•  2018. október 31. 12:30

Emléktár: Tört szárnyú szerelem

Ács Pista és Fehér Etelka egy faluban nőtt fel. Nem választotta őket el más mint pár dülő és a vagyoni különbség.Ácséknak néhány hold földdel többjük volt, és pár tehénnel több bőgött az istállóban. A templomban két-három sorral előrébb ültek és a lánytestvérek hajában is színesebb pántlikák ékeskedtek.
Ettől eltekintve a gyerekek együtt verték fel játékukkal az út porát. Közösen őrízték a libát, fújták el a pitypang virágát és míg szállt vattaszerű termése, kívánták, hogy a jövőben egy pár legyenek.

A gyerekkor , mint pillangó , gyorsan messze szállt. A fiatalok felserdültek és a szülők a kiházasításukon gondolkodtak. Elvük, suba a subához, guba a gubához.

Pistának vagyonos lányt nézett ki a család, a földjük is az övék mellett volt. A kettőt összekötve már egész szép birtok kerekedett belőle. Bizony hiába volt berenkedés, a szülői nyomás hatására Pista elkezdett udvarolni a módos Rozikának, bár szíve továbbra is Etelkához húzta.

Fehérék is tudták, hol a helyük a faluban, nem néztek messzebbre, érezték abból sok jó úgyse sülhet ki.

Szegény, de dolgos fiút szántak lányuknak. El is kezdte kerülgetni Etelkát Feri, ki nem volt módos, de szegénynek se mondható és munkára termett erős legény volt, kis földje mindig rendben, állatok is voltak a tanyán és keze alatt égett a munka.

Etelka is szomorkodott egy sort a szülők választásán, de szép csendben megbékélt a megváltoztathatatlanban.

A fiatal párok esküvője majd egy időben történt, az akkori rend és módja szerint. Kinek cifrább, kinek egyszerűbb, de minden a falu szokásai szerint ment.

A fiatalok élték dolgos hétköznapjaikat és sokasodtak. Születtek a gyerekek itt is, ott is. Ácséknál három fiút hozott a gólya, Fehérék a két kislánynak örültek.

Néha-néha a volt szerelmesek találkoztak a falu főutcáján, egy pillantást vetettek egymásra, majd szemérmesen lehunyták szempillájukat és mentek tovább.

A sok munka, a család nem igen engedte meg, hogy emlékezzenek a múltra, minden napnak megvolt a maga gondja, feladata.

Az élet csendesen elszállt. A gyerekek mindkét fészekaljból kirepültek.

Etelka előbb, majd pár évvel később Pista is megözvegyült.

Etelka felvette fekete gyászruháját, mit az akkor szokás szerint már soha le nem vett. Sötét kendője alól vatta fehér haja incselkedett ki itt-ott. Az évek rovátkát írtak egykor porcelán arcára is, de kék szeme ugyanolyan vidáman csillogott a világra, mint fiatalságuk delén.

Pistát is megtörte az élet. Az egykor délceg fiú hajlott idős ember lett. A magány keserű vonásokat rajzolt arcára.
A falu végi lombos kis utcában találkoztak össze.
Nem sokat szóltak egymáshoz, csak Pista kérdezte lágyan az örvegy asszonyt:
- emlékszel Etelka?
- emlékszem Pista - mondta Etelka , de szeméből már nem a szerelem tűze lángolt, hanem a beletörődött, simogató szereteté, az emlékezésé, melyet az idő se rabolhatott el.
Pista keze, Etelka ráncos keze után nyúlt, egy pillanatra megérintette és szívükben egy be nem teljesedett szerelem emlékével mentek tovább.

arany52•  2018. február 13. 14:49

Kötődésem Óbudához




Ezer eltéphetetlen szállal kötődőm Óbudához, hisz itt születtem és éltem eddigi életem egy Duna menti társas ház második emeletén. Erkélyről a Dunára látok és a lombos fájú parkra, hol pajtásaimmal tele-szájas nevetéssel teltek a szabadság édes napjai.

Nagypapám a hegyoldalon lakott, Daru utcában. Naponta többször jártuk meg az árnyas fákkal szegélyezett utat és kísérte léptünket az Újlaki templom harangjának hangja. A kis házak udvarából orgona bokrok és gesztenyefák bólogattak ki. Nagypapa már fél évszázada kint pihen az árnyas Óbudai temetőben, a többi ősök között. Az Óbudai temetőben , melyet halottak napján ropogós hóban jártunk meg gyertyát gyújtani a nagy családdal, melyek közül már alig-alig vagyunk ezen a világon.

A Kolosy téri piacra járok ki ma is vásárolni, mely fel lett újítva, szép épület fogja közre az árusokat, a téren hangulatos szökőkút padokkal várja a megpihenni vágyókat, de nekem a piac még a régi nyitott tér, ahol a sarkon Varga bácsi standja állt, aki az első cseresznyét nevetve a fülemre akasztotta fülbevalónak. A hegyoldalról jöttek a virág árusok és hozták a hízott libát a vidéki asszonyok. Anyuka nagy szakértelemmel tapogatta és saccolta meg, elég nagy lesz-e a mája.

Fülembe cseng még a múltból a verkli hangja, melyre mi akkori gyerekek markunkba szorított forintokkal szaladtunk le a lépcsőn és dalt kérve dobáltuk be a az érmeket a kintornás perselyébe.

Lovas kocsival jött a szemetes és minden kapu előtt megrázta csengőjét, hogy hozzák a házmesterek a szemetes ládájukat. Szintén lovas kocsival járt a barátságos postás is és mi gyerekek felkéredzkedtünk a bakra, hol büszkén ültünk és képzeletünk tájain hajtottuk a lovakat.

Családi összejöveteleket a régi kiskocsmákban tartottuk, hol kockás abroszon gőzölgött a Halászlé, utána a Túrós csusza bőséges töpörtyűvel és férfiak előtt korsóban állt a habos sör, mi meg a Bambit ittuk boldogan.

Korcsolyázni a Goli pályára jártunk, ahol természetesen nem mű jég volt, így izgatottan hallgattuk az időjárás jelentést, hogy mikor jön a fagy és iskola után szaladhatunk a jégre. Lányom már a Fő téren zenére korcsolyázik barátaival, mely nekem szintén szép emlékek helye, hiszen az itt lévő Zichy kastély előadásaira jártam fiatal lány koromban.

Általános iskolai tanulmányaimat kicsit arrébb végeztem el, de gimnáziumba már visszatértem Óbudára az Árpád Gimnáziumba, hol felejthetetlen tanárok készítettek minket fel az életre. Ugyanebben az épületben jártam főiskolára is.

Óbudán lettem fiatal lányból asszony és anyuka és lányom azokon a helyeken nevelődött, hol én is gyerekeskedtem.
Férjem a szikföldi Dévaványáról került fel hozzánk és harminc év alatt ő is igazi óbudai polgárrá vált, kit idekötött a család, az irodalmi kör, melynek tagja volt és nyolc éve ő is a temető családi kriptájában alussza örök álmát.

Az eltelt évtizedek alatt az ifjúság velem, mint pillangó, messze szállt és véle a régi, kacskaringós utcájú, düledezett házú Óbuda is. Ma már hajam bánatcsíkok tarkítják, de nékem fecseg a Duna habja, susognak a part menti fák és órára hív az Árpád Gimnázium csengője, mert számomra ez a hely a múlt, a jelen és lányom képében a jövő is.

arany52•  2018. január 23. 12:28

Egy kisfiú - egy kislány a múltból

A múlt század közepén az óbudai gyerekek a Duna melletti nagy parkban nőttek fel. Ott játszottak együtt, fogócskáztak, labdáztak, homokvárat építettek, amíg a szülők a piros padokon ülve meghitt beszélgetésbe merültek. ...

Ide járt le a csendes, vékony, kicsit mindig szomorkás barna hajú kislány, apró termetű anyukájával naponta játszani.
Ugyanebben az időben hordta unokáját egy fejkendős nagymama is. A szolid fekete szemű kisfiú szintén egyedül ácsorgott, mindkét gyermek kicsit visszahúzódó, magányos egyke volt.

A mama és a nagymama viszont hamar összebarátkoztak, megtalálták a közös hangot és terelgették a két unatkozó gyermeket egymás mellé. Ha lassan is de feloldottak a kicsik és idővel igazi barátság szövődött köztük.
Biciklivel száguldoztak le a lejtőn, versenyt futottak a széllel és a lánchintán képzeletben az égig repültek.
Lejártak a folyóra pancsolni és fabotra cérnát kötve, lógatták a horgot a vízbe nagy hal reményében.

Az évszakok száguldtak, nyárra ősz jött, mikor a gesztenyét és makkot lehetett szedni, majd télen síklani szánkóval a lejtőn.

Barátságuk töretlen maradt, más pajtás nem jöhetett közéjük. Így futottak velük el az évek.

Már javában iskolások voltak, mikor a fiú eltűnt, nem jött többet a parkba nagymamával, kiről később kiderült hogy meghalt. A dolgozó szülők napközibe iratták a gyereket, hétvégén is kerülték a parkot, más programjaik voltak.
A lányka továbbra is a parkban gyerekeskedett, akadtak új barátok,huncut kisfiúk, babos szoknyás kislányok, de valahol mélyen a régi barátot nem feledte.

Kiskamasz korúak lettek, mikor véletlenül találkozott a fiú és lány. Lánykát anyuka kísérte sétálni, a fiú kezét szigorú kinézetű nagybácsi fogta erősen.
Jöttek az úton egymással szemben és egy pillanatra összeakadt tekintetük és felcsillant benne a megismerés, de nem szóltak egymáshoz, némán mentek tovább és vitték magukkal a ködbe veszett gyermekkor közös emlékeit

arany52•  2018. január 19. 15:25

A posta rabló nagymama



Az ezerkilencszázas évek elején családunk örökölt egy szép kis összeget. Összeültek a család tagok és tanakodtak, hogy mibe is lehetne fektetni a pénzt? Mivel mindenkit a könyv érdekelt a legjobban, nyitottak Óbudán egy kis Papír és könyv kereskedést. Kis üzlet volt, jó helyen , mellette egy gimnázium és leányiskola. Az üzletet nagymama vezette , ki nagy beszédű, jó humorú felvidéki asszony volt. Hamar megszerették őt és délelőtt a gyerekeküket kísérő szülők ültek be beszélgetni hozzá, délután a gyerekek játszani, mert kis felhúzhatós játékok is kaphatóak voltak. Így aztán a boltnak nagy volt a forgalma, annál kisebb a haszna, mert vásárolni csak mértékkel vásároltak. Nem is volt ez baj, lényeg, hogy szerette csinálni a család, édesanyám is mint fiatal lány, gyakran kisegített.


A bolt mint írtam egyszerű volt ugyanúgy, mint a mellette lévők. Telefonról még álmodni se mertek, hogy bevezessék, de a nép gyermeke mindig találékony volt és megoldották ezt a gondot. Nagymama és a szomszéd boltos egy - egy seprűnyelet állított a közös fal mellé és ha valami esemény volt, vagy beszélni akartak egymással, akkor a nagy fa rúddal hármat koppantottak a fal mellett. Akkor jött is ki a szomszéd üzletes:

- No mi újság Millmann néni?

Egyik alkalommal szomszéd boltos nagyon várta a postást, valami fontos küldeménnyel.

Jött is hamarosan, de először a könyvesboltba nézett be. Nagymamának hozott Berlinből egy kis márkát a rokonoktól és szólt hogy írja alá a vényt.

- Írom én, írom - így nagymama, csak várjon egy kicsit és felkapta a botot, hogy átkopogjon a már türelmetlen szomszédnak.

A gyáva postásnak több se kellett, azt hitte, őt akarja az asszonyság leütni, odadobta pénzes táskáját és elkezdett kiabálni:

- Ne bántson....., ne bántson!!! Odaadok mindent!

Nagymama a falnak dőlve könnyesre nevette magát és megértette az ijedt emberrel, hogy dehogy kell a pénze, csak telefonálni akar a szomszéd boltosnak.

A gyáva postás megnyugodott, Mama pedig otthon előadta a történetet. Ennek az lett a következménye, hogy évekig ugratták, hogy:

- Amálka , felcsaptál posta rablónak?

Így lett az én szép emlékű, drága, jó lelkű nagymamám pár percig rabló.






Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom