Arany blogja

Ablakon alatt méltósággal

 folyik a Duna,

cipelvén hátán gondot,

uszályok sötét terhét,

s mélyből sóhajt

titkos bánatot feléd.

Hátán falevél ring,

mint fájó emlék,

s hullámok dobolnak 

fülünkbe lágy zenét.

A két konok part, 

mint hű szerető átölel.

s ágak hajolnak hódolva fölé.

A lemenő nap sugara

pókhálót fon arcunkra,

s játszik a fény 

gyermeki kacajjal

s susogja a víz,

-Miért múlik el

oly hamar mi szép?

A forró nyár már messze jár, 

a hűs limonádé a jövő évre vár. 

A Duna homokos partja már üres,

s a nap fénye se oly tüzes.

Mint tollpihe repült el velünk

tűzgolyótól izzó, vidám kedvünk.

Zöld lombot váltja fel rőt avar,

s hangulatunkat tépázza szürke zivatar. 

Zamatos gyümölcsével köszönt ránk az ősz,

és az óra tolvaj módjával lopja meg az időt.

Kockás plédbe csavarod fázós tested és emléked,

és a pirosló , bohém nyár mellőled ellépked.

Megadott téma: öregek, szeretet

Mikor az idő homokja lepereg

Mikor az idő homokja lassan lepereg,

sok keserűséget, bánatot eltemet.

Mi egykor fájt, már rég behegedt,

s a harag és gyűlölet, mint ráncot a ruhán,

kivasalja a megbocsátó szeretet.

A fáradt szemek egymásra rátalálnak,

bennük az emlékek víg táncot járnak.

A kéz nem szorul kemény ökölbe,

kinyílik a tenyér barátot keresve.

Az idő, mint pókháló borítja be az arcot,

s bennük a mosoly szomorúsággal vette fel a harcot.

Mikor az idő homokja lassan lepereg,

a gonoszságot felváltja a bölcsesség, a szeretet.

Már mennék, de még nem lehet,

az élet valahogy itt feledt.

Utamon  hasztalan téblábolok,

nyomott a földön már nem hagyok.

Feszül a nyíl, de célba már nem talál,

rám már a holnap hiába vár.

Álmom neon tócsában vesztegel,

s fénykönnyet sírnak a csillagok fenn.

Hajamon ezüst szálak futnak,

s mint vasúti sínek, a végtelenben összebújnak.

Poharamba lassan hullanak a cseppek,

értem valaki ma egy imát rebegjen el!

Ma délután elment Totóka a rózsás arcú törpepapagáj.
Már idős volt, 18 éves. Még drága Apuka vette a kis papagájt nekem, a nimfát Timikének.
Hosszú időt élt velünk, elszomorított mindkettőnket távozása. Igaz, aki házi kedvenceket tart, meg kell szoknia, bele kell törödnie a távozásukba, mert ez az élet rendje, de a búcsú mindig fáj, embertől, állattól , élethelyzettől.

Kedves, bohókás természetére, vidám kalandjaira emlékezni fogunk.