Arany blogja

Halottak napja

Szeretettel és hálával gondolok eltávozott szeretteimre, rokonokra, barátokra, és őseimre, kiknek emlékét már nem őrzi fakereszt.

B. Faragó Aranka 

Menekülnénk

Ránk leselkedő halál elől

menekülnénk, ha volna hová.

Bújnánk barlangnak mélyébe

s leszállnánk a víz alá.

Fák árnyába húzódnánk,

s kapaszkodnánk álmaink fonalába,

kétségeink bugyrába merülnénk,

s reményt nyernénk egy hajszálban.

Szerelmünk karjában elvesznénk,

s felednénk percig a múlást,

hinnénk, hogy halál ellen

van némi feloldozás.

De nincs tenyérnyi hely

hol lelnénk védelmet,

százszemű szörnyként

les ránk végzetünk,

s gyilkos csápjaival

átölel az elmúlás.

Havanese kiskutyánk 15 évig volt társunk. Szombaton átment a szívárvány hídon. Feltétel nélküli szeretett hűségét szívünkben őrizzük.

Egy versemmel búcsúzok tőle.

Rekviem egy kutyáért

Te voltál nappala, 

Te voltál éjjele,

fekete szeme

csak Téged lát.

Simításod hűsítette

lázongó lelkét,

szavad dal volt,

kérésed parancs,

a séta veled

egy nagy kaland,

s lábad mellett aludni

oly csodás. 

S mikor a hívó szó

elszólította végleg,

hogy a szivárvány hídon 

keljen át,

szeme homályos tükréből

Te néztél vissza rá.

És odaát, az örök mezőkön is, 

csak Téged keres, Téged vár.

Születésnap

78 éve született férjem. Fájó szívvel emlézem rá egy versemmel.

B. Faragó Aranka 

Végtelen magány

Hiába szaladt el véled az elmúlás,

mint folt a ruhájához, hozzám tartozol.

Feslett életem emlékeddel fércelem,

s szakadt gunyám bűszkén hordozom.

Megfáradt őszre tavasz és új nyár jön ,

de a tücsök már nem nékünk hegedűl,

s hiába kérem a nap forrón süssön,

lelkem vacogva érted könyörög.

Learatott éveim kévébe kötöm,

s foszlos kalácsba hiányod sütöm.

Hideg esőt sír keserű bánatom,

és hívó szavam a széllel elküldöm.

Eres kezem Tiedre rá már nem talál,

üresen kong a végtelen magány.

Szemem, mint égi fényszóró

Téged keres messzi távolból.

Kutatva múlt feneketlen kútját,

s mint hullt csillag leli benne

emlékek fénytelen, kósza árnyát.

Úgy kereslek én napjaim tengerében, 

s a hátramaradt töredék időben.

Gyökértelen faként nyúlok égbe,

 ágaim , mint holt kezek kapaszkodnak

sikoltva a végtelen csendbe.

Mint kötetlen seprű hullik szét életem,

gurul asztalomon széjjel mint rizsszemek.

Tolvaj idő lopja könyörtelen a percet. 

Átölel a sötétség, hisz az élet oly fénytelen nélküled.

Tíz éve ezen a napon távozott Férjem a földi világból. Egy versemmel emlékezem rá, mely a Kláris kulturális folyóiratban megjelent.
Soha el nem múló szeretettel gondolunk rá.

Tíz éve

Tíz éve buktál át a lét és nemlét küszöbén,
s én azóta gyolccsal kötözöm fájó sebem.
Szakadt ingem emlékeddel foltozom,
és savas esőt sír roppant bánatom.
Lasszót dobok a rohanó időnek,
hogy halvány árnyad még itt maradjon.
Üres hordóként kong hiányod,
s mint őszi falevél az ágon,
ring hullni készülő bánatom.
Közös múltunkat az emlékezés
- mint víz a követ-
egyre fényesebbre csiszolja.
Szemem vak tükrébn
felsejlik még alakod.
Fekete varjak keringnek sötét egemen.
Szitál a hó, és belepi megfagyott szívemet.