Arany blogja

Már mennék, de még nem lehet,

az élet valahogy itt feledt.

Utamon  hasztalan téblábolok,

nyomott a földön már nem hagyok.

Feszül a nyíl, de célba már nem talál,

rám már a holnap hiába vár.

Álmom neon tócsában vesztegel,

s fénykönnyet sírnak a csillagok fenn.

Hajamon ezüst szálak futnak,

s mint vasúti sínek, a végtelenben összebújnak.

Poharamba lassan hullanak a cseppek,

értem valaki ma egy imát rebegjen el!

Szemem, mint égi fényszóró

Téged keres messzi távolból.

Kutatva múlt feneketlen kútját,

s mint hullt csillag leli benne

emlékek fénytelen, kósza árnyát.

Úgy kereslek én napjaim tengerében, 

s a hátramaradt töredék időben.

Gyökértelen faként nyúlok égbe,

 ágaim , mint holt kezek kapaszkodnak

sikoltva a végtelen csendbe.

Mint kötetlen seprű hullik szét életem,

gurul asztalomon széjjel mint rizsszemek.

Tolvaj idő lopja könyörtelen a percet. 

Átölel a sötétség, hisz az élet oly fénytelen nélküled.

Tíz éve ezen a napon távozott Férjem a földi világból. Egy versemmel emlékezem rá, mely a Kláris kulturális folyóiratban megjelent.
Soha el nem múló szeretettel gondolunk rá.

Tíz éve

Tíz éve buktál át a lét és nemlét küszöbén,
s én azóta gyolccsal kötözöm fájó sebem.
Szakadt ingem emlékeddel foltozom,
és savas esőt sír roppant bánatom.
Lasszót dobok a rohanó időnek,
hogy halvány árnyad még itt maradjon.
Üres hordóként kong hiányod,
s mint őszi falevél az ágon,
ring hullni készülő bánatom.
Közös múltunkat az emlékezés
- mint víz a követ-
egyre fényesebbre csiszolja.
Szemem vak tükrébn
felsejlik még alakod.
Fekete varjak keringnek sötét egemen.
Szitál a hó, és belepi megfagyott szívemet.

Világjárvány

Sötét rémként száguld át a világon a járvány,...
hagyva maga mögött fájdalmat és árvát.
Megfosztva az embert ősi jogától,
szabad mozgásától, önakaratától.
Rabként húzodunk szobánk vermébe,
arcunkat fojtó maszkok mögé rejtve.
Araszolunk sivár, üresen kongó utcákon,
szatyrunkba rejtve cipóként holnapot.
Lisztben, cukorban számoljuk életünk,
jaj csak a kórházat még elkerüljük!
Lehúzott sorompók országokat elválasztják,
mellénk szegődik a végtelen, üres magány.
Lakásunk felesleges tárgyak raktárává vált,
hörcsögként gyűjtjük régi életünk morzsáját.
Monitorok kék fénye világítja arcunk,
barátságot már csak a neten tartunk.
Rettegve olvassuk a napi híreket,
kit ragadott el az új kór -
meggörbült hátú öreget,
nagyszülőt, ifjút, gyereket.
A téren a hinta nyikorogva magában leng,
motyogva számoljuk hány sivár napunk lesz.
Sanda szemekkel kerüljük társunk,
benne már csak a vírusgazdát látjuk.
Nézőtéren a taps nem csendül meg,
Néma az iskola, gyermekzaj nem veri fel.
Téren a koldus elgurult fillérjeit számolja,
Üres a tenyerünk, lelkünk a jövőt nem várja.
Hol egykor mámoros, lüktető élet zajlott,
most a bennünk sikító, vak félelem az úr.

Nagyanyámat  Felvidékrôl,
Nagyapámat  Bácskából
a történelem szele
Budapesten összefújta.
A pergô nyelvû, vidám asszonyt,
rideg, angol vérû férje
túl a halálon is hûen gyászolta.
Ólom betûkbe szedte bánatát,
könyvek kísérték magányos útját.
Kék szemében Albion köde,
vérében Bácska zsiros földje -
ôseitôl örökül ezt kapta.
Apai nagyapám vad rácok ivadéka,
keze hamarabb járt, mint gondolata.
Simogatás nem termet tenyerében,
keserûség életét felmorzsolta.
Emlékét vasúti sínek ôrzik,
bakterházak szalutáltak
az általa vezetett kormos mozdonyoknak.
Felesége pedáns, sváb asszony volt,
röpke 36 évet szánt a sors neki,
négy gyermeke a szorgalmat és
fegyelmet neki köszönheti.
Bennem svábok, rácok, angolok
és szerbek vére keveredik.
Tüzes táncukat ereimben járják,
és így lettem végül büszke magyar,
hitem és nem vérem szerint.