pergamen
Versszemek csendje
Mikor a csendek már térdig érnek,
és a hallgatás árnya a szembe ül,mondd elfordulsz-e, vagy meglátni vágyod,ha hozzád-hegedül a mély túllépek rajta, feledni küldöm,felszínre úszom - élni kell,s hogy elszenderedni hagyom végül,önvédelem, vagy balgaság, volt már rosszabb is, és lehet is még,tudod és Tudod, túl erős,nyugalom fekszik, pillanat lázad,elengednéd, mert túl felhős? nem tudom látni, nehéz a súlya,ijeszt ha béke elveszik,bár keserédesben gyúl a mámor,a jövőt mindig: Elengedik.Lélekhorzsoló ( valahol...)
Tenyerembe bújik lenni a végtelenség maga,
ha már eljött, lennie kell, ha kell, ha nem szava,
összehúzná néha testét, lelkét rejtené a vágy,
ne lássa meg, ne vágyja így, szüntelenül a világ
te is, én is, bújunk egyre,
(kicsinyre elrakott csoda)
hogy őrzöm és őrzöd, nem baj, ha öltött,
összevarrt kelméje sora
melegre óvott, didergősre égett,
ellentétek tettek két kezem közé,
hogy szólt a lassú, lépésed hordó
időtlenséged, lélekhorzsoló
elfogyok, telek, Hold leszek, kerek,
látható láthatatlanságom a bor,
koccintok is rád: olykor -olykor,
ha utolérsz, s ha utolérlek válaszolsz
valahol
Talán, talán
Talán szűk lenne a szoba, hová zártalak,
mennyit használt szó cseng: talán, talán...
egész lényemre kiható talány,
haszontalan kis csalfa lány,
kérdések halmaza, boglya, bokra,
választ sem váró, mogorva mosolyba,
suttogott Talán... nem is él, Talán,
álomfonó (volt) ma sem elég holt.
Kellene talán, ki tudja miért, talán
majd megmondod egyszer ezt is majd,
"egyszer" kizárt, de nem baj majd hajt
Talán azért, mert mit sem ért,
Talán mert Úr, Talán, csak húr,
egy folyton pengő hang rezeg,
meg-megrezzen néhol, nap rebeg,
s lesütött szemén a pillanat,
meglebben szólít, cserben hagy
némán csak sejtet: Talán, talán...
elhagyott énje, csendes árny,
bolyongó ének él, talán, talán...
májustalan
Megmutatnám, ahogy nyíló májusok
tavaszt bontanak kezedben
de ha eléd raknám sem vennéd észre
mily titok lakozik lelkünkben.
Túl futsz a sorson, mondod, csak mondod:
tedd így, szánd úgy, ha másé a dolgod,
bajuszt növeszt már az ereszre a tél,
mire tenyered ölébe végre elér,
megér szemed sugara, s te érthetetlen nézed:
Maréknyi elszáradt akácvirágot
vajon ki hagyott ott, hozzád lopva májusát.
Hamukoszorút von már hajunkba a dér.
Elfeledett nyarak szürke homlokú emlékeit szórod
szét a lábaidnál. Menj. Menjünk mind. Májustalan.
2017.12.12.
a semmire hímezlek
a semmire hímezlek
azon talán még elférsz,
míg én itt a napokban
kelmét így veszek,
te ott a dacokban
könnyűt nevetsz
s biztos csak a por,
mi árnyékot fedez
s mert egyre többet hull
a sötétség jellemez...
estet szeretek,
benne a csillagot,
amennyi viharkor
megmutatkozhatott,
éppen csak annyira,
nem többre, kevesebbre
mit megenged az ég
és keblébe beleég
de már - elég...