pergamen

Messze volt...

nézd hogy hullok,
 
mintha paplanok melegségében lennék szösz,
mily botor gondolat,
ahogy rajtad megpihenni mertem véletlen,
de már tovább is rebbentem - ne félj,
elillanásom célja a végtelen...
 
nem sodródom, csak visz a szél,
s a leheleteknek meleg sóhaja,
nem kívánhatok többet - lélegezz,
én már vettem levegőt egyszer
elég ez, elégre delejez
 
már csak olaja lettem a jónak,
elcsusszan rajtam az olvadás,
mint csöpögni képes a méz, míg nem öreg
olyan ez, tapad a kézre, mégis elhulló
 
szösz ez vagy méz
csak érzékillúzió...

megöregedett rajtad az idő
más ruhát ruház rád az álom,,
öregember képében a lélek,
mégis ugyanaz az vágyon,
 
lélekmaradások harapnak belém,
kór visz, ébredésnek hívják,
de még álmodva is tudtam minden szavad,
szétszedett indahinták
 
tekergő elegye, szeretettel néztem
(mégis)
karba tett lelkemben nehéz a felébredés is,
hogy ébrenlétben helyem ma majd megtaláljam,
értenem kellene, mit üzentél - láttam?

városok nyomán, terek épületek ágán
összefolyt az a lélek, egy pamutcsúszdán

mintha hallanál,
óezüst fény szitál,
fényárnyékok futnak a falon,
ahogy átfúj a szél az ablakon,

és a fák
átárnyékolnak, ne is mondd tovább,
magyarázol csak, mondod, és mondod
hogy hogyan kell és mit még
alkotnod,
 
hogy mit kellene tennem,
és miképpen kell élnem,
de már nem is hallom,
nem lélegzem,
 
és a hegy, és villámormok bomlanak a túloldalon,
ahol a falra játszik a lomb: Erdőkanyon.
Világlik a szoba - Ballon.
Elfújja az idő, át a valahákon,
 
csak susog a szél, hangtalan az is,
a látvány hangos, a kis hamis,
időt bont a térben, most éppen itt,
túl sok volt a fény, már elvakít...
 
S hogy ott maradtam, hol nem hallik,
de még minden mondat átsüvít,
néma szavak. Te csak járkálsz és mondod, mondod,
Mintha hallanám, pedig már csak ahogy a gondok...
látványképekké aprózódtál.

de még mindig lentről felfelé
és megmaradt a fény is...

látod?
öblös remények futnak át a semmin,