WNOR blogja

Negyven tél zord hidege járta már meg fiatal testemet,
ifjabb már nem leszek,csak hűségem örök, vigyázd meg kérlek gyarló lelkemet
a negyvenből immár tizennyolc a miénk,hisz egymásnak adtuk ajándékul,
a boldog ifjúságunk, becses mivoltod, lelt engem viszonzásul...
S akik nem adtak volna szerelmünkért egy lyukas garast,
jóslatuk szerint, nem ér meg gyűrűm ujjadon, csupán egy két nyarat...
úgy az élet cáfolta meg ezt a ferde erényét, 
s az idő helyezte sírjába őket, és tette mellé véleményét...
Nem vette el az idő, a sok jót amit adott, és víg napjaink
nem emésztette el, boldog ifjú korunk,s virágzó szirmaink..
még barázdát sem vágott szép arcod homlokán...
Sőt... gyermekünk bandukol szerelmünk nyomdokán!

Ülök a kocsmában egy sarki asztalnál,
fülembe öreg cigány húzza a nótát.
A kocsmában füst, zsivaj, lárma,
senki sem figyel a bús nótára.

Kártya, rulett, Rex-asztal és tömeg,
szomorú szívemet a bánat tölti meg,
a füst sűrűbb lesz, eltompul a lárma,
s átjutok lassan a magány világába.

Szememet könny lepi, úgy búslakodom,
de emléked kísért e züllött hajnalon,
utánad szólnék, de nem tudok,
fülemben zengnek elmúlt dallamok.

Feltenném a kérdést, s így szólnék most hozzád:
- Sírtál-e valaha egy régi szép nótán?
- Volt-e szívedben hideg és rettegés?
- Volt-e álmod, mi már csak vak remény?

Nem szégyenlem, hogy sírok miattad,
bár szívemet régen elhagytad,
s nem bánom azt, ha ülök a kocsmában,
esetleg bor helyett könny hull a pohárba.

Kívánom azt, hogy légy boldog mással,
ne foglalkozz a hamis világgal,
légy boldog s szabad, mint egy madár,
így virul széppé ez a hamis világ!

De ha egyszer neked is összetörik szíved,
jöjj el hozzám, s letörlöm könnyed,
félve vigyázok majd arra,
soha ne vedd észre, hogy még mindig akarlak!

S ha begyógyult sebed, elengedlek szépen,
úgy, hogy ne vedd észre, szeretlek, mint régen!
Utána elmegyek újra a kocsmába,
s beülök csendben annak a sarkába.

Hívom a vén cigányt, muzsikáljon rólad,
hadd jöjjön ezután pár züllött óra,
Ő húzza a szomorú nótámat,
hull a könnyem, hull,
belé a pohárba!

Lad kb: 1993

Ha tudnám, hogy álom,
 s benne, úttalan utakat járok,

megadnám magam,

 te légy a börtönöm,

 ha tudnám!

  Ha tudnám, hogy hol ér véget mi vagyok,

 s hol kezdődnek a csillagok, 

 én nekik mondanám;

 helyet álmaidban újra nyissatok

 ha tudnám!

Ha tudnám, meg bocsátott szíved,

 bár vétkeim kemények,

 körülfognak reszkető, remények

 ha tudnám!

Ha tudnám, súlyos keresztem vállamra raknám,

 s a könnyelmű ballépést, csókodra váltanám,

 ha tudnám!

Ha tudnám, merre lépjek az éjben

 világot keresve, hogy szíved elérjem...

 Ó ha tudnám!