WNOR blogja

Leteszem terheim

Élet a múzsám belőle merítkezem, 
valós a kép bár mily fukar, 
ha költő volnék lenne érdemem, 
s nem az idő sebét tépkedném magam!

Rohanó idő perceit számolom, 
mivé hervad a kinyílt virág, 
percmutatóhoz magamat láncolom, 
s várok míg a rozsda kirág!

Ahogy éveim óráit lesem, 
sarkallod közben tetteim, 
szolgád vagyok; végtelen, 
s tollal teszem le terheim!

A világ viseli majd gyászomat, 
özveggyé leszek ha te elmész, 
szívembe ég akkor a gyászrovat, 
életmúzsám immár a ködbe vész!

Kadarkút, 2018. augusztus 21.

Keleten a nap dicsfényében lángol,
s széttépi szemivel, ahogyan kél,
minden ájtatos, nyílón szép virágot,
ahogyan anyjából a magzat kilép,

s kúszik fel oldalán látni napvilágot,
vizes-opál szemivel szerteszét
egy vajúdott testen a nagyvilágot,
látni kell a könnyet, egy asszonyét,

mint gyermeke, ahogy ösvényén kihág,
nincs e fájdalom ekkor szívébe zárva,
ahogy ifjú báját a frigynek adja át,
s kegyét leli a mindenhatóra várva,

csillagok, mint lámpások az égen,
s szépre lelve fénylőn pislogok,
oly magasztos mindenségben élnek,
mint a tejúton rejlő csillagok!

Kadarkút, 2018. január 8.

Negyven tél zord hidege járta már meg fiatal testemet,
ifjabb már nem leszek,csak hűségem örök, vigyázd meg kérlek gyarló lelkemet
a negyvenből immár tizennyolc a miénk,hisz egymásnak adtuk ajándékul,
a boldog ifjúságunk, becses mivoltod, lelt engem viszonzásul...
S akik nem adtak volna szerelmünkért egy lyukas garast,
jóslatuk szerint, nem ér meg gyűrűm ujjadon, csupán egy két nyarat...
úgy az élet cáfolta meg ezt a ferde erényét, 
s az idő helyezte sírjába őket, és tette mellé véleményét...
Nem vette el az idő, a sok jót amit adott, és víg napjaink
nem emésztette el, boldog ifjú korunk,s virágzó szirmaink..
még barázdát sem vágott szép arcod homlokán...
Sőt... gyermekünk bandukol szerelmünk nyomdokán!

Vénség

Öreg lombot tépáz az őszi szél, 
s a nyár hevéből már semmi sem látszik, 
vihar gerjed ott sebtiben szét, 
hol az öreg fa még egy táncra vágyik. 
Aranyszínű ruháján megcsillan a hold, 
s a szárazfa`egy régi nótát játszik, 
utolsó táncra hívja most a sors, 
ha jövőre szép kikeletre vágyik. 

Messzi dombon áll már ifjúságunk, 
tova lépünk tőle egyre nesztelen, 
az idő mily gyorsan szórja szivárványunk, 
- ím agg korunk oly védtelen. 
Ha idővel elmúlik is a szépség, 
de az elme örök ifjú marad, 
tudja jól azt, ha eljő a vénség, 
a ráncok mögött, akkor is csak gyermek marad.

Hidd el fiam, ha mondom a magamét:
Tanulás,küzdés egy életen át!
Meghozza féltve őrzött fa, becses gyümölcsét,
s cserébe a tudás egy világot ád!
Ifjúi korod győztese lehetsz,
ha sorjában léped, életed sorát
minden elbukáskor ha gyorsan felkelsz
leporolva, s feledve e nehéz út porát!
Hidd el fiam,ha mondom majd neked
messzebbre kell jutnod, mint látod; én magam.
Sas légy ki oda fönt szeli az eget!
Ne légy ily konok és földhöz ragadt!
Ifjúi korod már más mint az enyém,
Te bátran kimondhatsz bármily nagy szavat.
Életed legyen egy gyönyörű regény,
az enyém már írva van...s az Te vagy magad!