Tinka57 blogja

Mélységes béke áradt le rám

Lelkem már nem búsuló madár

Szívemben elcsitult a fájó, önkínzó magány

Mardosó volt addig, míg önmagára nem talált.

 

            Kínlódva csapódott, vergődött

            Az egó és érzelem között

Mert, nem mert magasba szállni a hegycsúcsok fölött

Bátran áthágni meredély szakadékok között.

 

            Értetlen merengve bámulta,

Meleg könnye mosta csordulva

Elviselhetetlennek tűnő, forró sebeit,

Életet jelentő, tört szárnya izzó hegeit.

 

                        Mint Noénak galamb, s olajág

            Repdeső reményem hazavár,

Szivárvány keresőn bízni tanít, békére vágy

Értékem becsülni, fejem felemelni tovább.

 

 

Szemed tiszta vizű tó,

Kezed lágy, puha simogató,

Szíved meleg, hótakaró.

 

Nem érintelek, mert féltelek.

 

Homlokod sima, tündöklő,

Fogad fehér, nevető,

Ajkad szép, ívelő.

 

Nem érintelek, mert féltelek.

 

Magamtól féltelek.

Lelkem megérinti lelkedet,

Akkor elveszítelek.

 

Nem érintelek, mert féltelek

A kádba becsurgatom

Cickafarkfű olajom,

Rá forró vizet zúdítok,

Kavarognak a buborékhabok.

 

Csillognak lámpafényben,

Gyöngyök ezernyi színben,

Dobol a víz, lemerülök,

Szétszálló illatban felüdülök.

 

Bőröm beszívja selymét,

Oldja gondjaim terhét,

A mindenség elém terem,

Magával ragadja képzeletem.

 

Aranya felmelegít,

Ezüstje kiszabadít,

Bársonyszárnyán messze repít,

Szépséget, nyugalmat összevegyít.

 

Most már önmagam vagyok,

Azt érzem, mit akarok,

Testem köpenybe burkolom,

Ágyamba térve békén álmodom.

Dermesztő szél vetkőzteti a sápadt nyírfát,

Mogorva fátyollal gúzsba köti bánatát,

A didergéstől levele a földre borul,

Szétterülve még fájdalmas széppé komorul...

 

A fagyos lég fúj most üvöltő harsonákba,

Sírást nem tűrőn kemény lett uralkodása,

Összesöpri, s széttépi vad könyörtelenül,

Azt, mi nem talál kuporgó zugot rejtekül.

 

A szívemben édesbús madárdal csivitel,

Hozzád szól, betakargat ringó menedékkel,

Óvlak a szerelmemmel, így semmi sem bánthat,

Csókommal, mosolyommal ringatom a vállad.

 

Megtalálsz itt mindent, meleget, vigasztalást,

Míg kinn a vihar tombol, benn bársony megnyugvás,

Ha pedig a széllel farkasszemet kell nézned,

Bizton szembeszállhatsz, nem fájnak az ütések!

Mindenszentek békessége száll le ma a tóra hozzánk

Hullócsillaggal üzennek nékünk, jól vannak Odaát…

Ránk a tó tükrén, s az égbolton milliom lelkük vigyáz,

Csendben, nyugalommal ölel burkot körénk a holdsugár…

 

Mély némaságban ereszkedik le a sötét árnyakra,

S a színek metszőn fagynak le a víz feletti házakra…

Dermedt méltósággal cipelik apró hullámok tovább,

Ráfestve stégre, csónakra a fenséges látványcsodát…

 

A fény és a sötétség félelem helyett elkápráztat,

Kontrasztjuk inkább lenyűgöz és bizonyosságot áraszt…

Jó veled! Simogat, ahogy őrzöm az álmod idekinn,

Majd ölelésed odabenn, nagy boldogsággal melegít…

 

S lám, a hajnal tejfehér dunnát varázsol ajándékba,

Feledhetetlenül terítve az ébredő tájékra…

A nap pedig méltósággal lebbenti fel ezt a fátylat,

Az ezüst éji képet színezi kedves aranyára…

 

Hálásan köszönöm neked e gyönyörűséges élményt,

Amelyhez foghatót talán még sohasem éltem át még…

Hogy a valóság ilyen kedvesen, szeretőn érintett,

Úgy hiszem, ez éjjelen velünk voltak mind az Égiek…