Re-kreáció

Van egy szó

Van egy szó, a ’végleg’!- ami lehetetlen,

mert senki nem ismer se kezdetet, se véget,

sokismeretlenes marad  így a képlet,

csillagködbe zárva, megfejtetlen.

 

Mint kihűlt kávé

 

Mint a kihűlt kávé,

bár iható, de nem élvezi

aki csak forrón szereti;

Ha lagymatag a szó,

-csak hogy gyűljön-

szaporítani kár.

Kiüresül mint a béke,

mi nem is létezik már.

Talán hagyni kéne,

hogy soronként kihűlve  

tőlem  messze meneküljön,

s ne várja meg mégse,

hogy melegebb éghajlatra  küldöm.

 

 

Vésetek

 

Rovás-bot kéne, vagy ahhoz hasonló,

véshetnék jelet rá, nem kéne betű,

vagy volna csak dal, lágy, vigasztaló,

felkapott sláger, nem hosszú életű.

 

Tengerhez indultam, hegyekhez értem,

ki mondja meg innen merre tovább?

Egy csillag navigál, övé az érdem,

s míg ő ragyogóbb lesz, én csak ostobább,

 

pedig érzem, hogy létem nem céltalan,

Isten gyermekének gondolom magam,

de rovásomon más van már, mint régen.

 

A gondolat gubbasztó, riadt madár,

kalitkába zárva nem szárnyal ma már,

csak a napba vési röptét az égen.

Az én vármegyém

 

Az én vármegyém már nincsen vasból.

Földsáncait az idő maga alá gyűrte.

Mindez fennsőbb, égi parancsra történt,

és az ősök Isten-nyila kiröppent az űrbe.

Üledék

 

Vedlő, hámló folyómederben

bámulom a kérgesedő iszapot,

tudom a választ, mégis kérdem,

 az üledékben mi maradhatott?

A repedések alatt egész mélyen

rejt -e a föld még élő magot?

Faggatom a sárgult zsombékot:

Ő föltámad-e újra,  ha már halott?