Pat blogja

Megérkeztem. Hozzá. Ő pedig énhozzám. Nem vártam, csak jött. Őszintén. Tisztán. Ahogyan az ilyen elrendelt találkozások történni szoktak. Egyértelmű minőségi ugrás ez kapcsolati szinten az eddigiekhez képest. Varázslatos az egész, ami ilyen rövid idő alatt már kialakult közöttünk. Értem már mit jelent egymásba áradni. Az a nyugalom, az a "minden így van jól" érzés, ami mindkettőnket áthat, ha együtt vagyunk. Amikor azt mondom együtt, úgy értem, minden pillanatban. A lelkeink folyamatosan érzékelik egymást, és kommunikálnak. Sok ember számára gyors ez a tempó, amit mi diktálunk, de ezt csak az értheti igazán, aki átélt már ilyet. Nincs mire várni. Itt nincs. Tudsz és érzel mindent a másikkal szinkronban. Szárnyaltok egymás mellett, egymást erősítve. Egységet alkottok. Egységet alkotunk. Ő meg Én. Mi. Nap Férfi és Hold Nő. 

A terem félhomályában megláttam őket. Háttal álltak nekem, beszélgettek az egyik közös ismerősükkel. Ebben még nem volt semmi különös, ám Nassor Meira derekát ölelte, és viszont. Összehúztam a szemem, hogy jobban rájuk tudjak fókuszálni, és rá kellett jönnöm, hogy nem csal a látásom… A testbeszédjük egyértelműen többet mutatott, mint amennyi két barátnál megszokott.
Aztán láttam hogyan néznek egymásra. Ez mindent eldöntött. Mint később az egyik beszélgetésünkből kiderült, Meira még nem igazán volt tisztába saját érzéseivel, bár teste mást mondott, csak az elméjének kellett még szívéhez idomulni.
Kis idő múlva andalító dallam szövődött össze az oxigén molekulákkal a levegőben, és minden megváltozott. Éreztem.
Meira és Nassor egymásba kapaszkodva dülöngéltek. Őket nézve olyan érzésem támadt, mintha semmi és senki nem létezne most a világon, csak ők ketten. Gyönyörű volt, és igazán kifejező. Miután vége lett a mulatságnak, vártuk, hogy megérkezzen az autó, ami hazavisz bennünket… ők már feloldódtak egymás ölelésében, és így pihentek a padon, miközben várakoztunk. Közben a csillagos ég mosolyogva ragyogott le rájuk, mert összefonódó kezük több volt, mint egy ígéret… hiszen lelkük már akkor látta közös léptük vonalát.

Amikor rátalálok valami jóra és fontosra, akkor nem gondolkodok, csak érzek, olyan mélyen, mint nagyon rég, még gyerekként. Nyaranta a nagyszüleimnél játszottam kinn az udvaron a kedvenc piros labdámmal, és mindannyiszor, ha visszapattant a ház faláról, aminek neki dobtam, önfeledten kaptam utána, és tudtam, hogy elérem...újra, és újra.
A tánc is ilyen az életemben. Biztos léptekkel járom, legyen bármilyen mozdulat, gyorsan korrigálom a technikai hibákat, és kellő bizonyossággal, és órási lelkesedéssel teszem a lábaimat egymás után, minek okán megszületnek a tánclépések és a figurák.
Nagyon szerettem önállóan is táncolni, de partnerrel egy egészen más szintre kerül ez. Már ketten vagyunk. Amint elkezdem érezni a másikat, a rezdüléseit, reakcióit megismerem, ösztönösen reagálok rá, és segítem az irányításban, ugyanakkor hagyom, hogy ő vezessen.
Nincs annál fantasztikusabb érzés, amikor valaki olyannal táncolok, akivel együtt rezgek, és ha mindketten képesek vagyunk egyszerre beleereszkedni a ritmusba, és megadni egymásnak a "bízom benned" érzést, akkor részünk lesz egy önfeledt táncban, ami már nem arról szól, hogy biztosan jól lépek-e, hanem arról, hogy harmóniában mozgok vele, mert érzem, értem mit akar. Kívánom, hogy legalább egyszer tapasztalja meg mindenki élete során ezt a semmihez nem hasonlítható érzést, amikor két ember egyként lép, egymás által vezetve!

Csalódtam... nem gondoltam, hogy megint fogok, és mégis. Vajon mikor is éri csalódás az embert? Ha bízik? Ha reménykedik? Ha lát valamilyennek valakit, és amikor eltér attól, ahogyan addig láttuk, akkor csalódunk? Ha elvár? Talán mindegyik...külön-külön, de akár együtt is. Igazából az a sok minden, amit beleképzelünk a másikba, pedig nincs ott, az vezet csalódáshoz. Aztán csak lesünk, hogy na....megint pofára estem, nem ezt képzeltem, legalábbis nem így. Végülis magunknak köszönhetjük. Aztán ismét megrázzuk magunkat, felállunk, megyünk tovább, és igyekszünk jobban a valót látni az emberekben. Ha sikerül, szuper, ha nem.... az is. Végtére is a sebhelyeink mentén vagyunk a legerősebbek!

Ma olvastam valahol ezt a mondatot.... elgondolkodtam. Hogyan lehetsz úgy önmagad, hogy közbe szeretnél másnak is megfelelni? Hát, sehogy. De: azt megteheted, hogy odafigyelsz a másikra, és tompítasz bizonyos reakcióid amplitúdóján, ha tudod, hogy az a másikat zavarja, amikor erőteljesen reagálsz.
Biztos nem én vagyok az egyetlen, akinek mondták már életében, hogy: "Sok vagy." Nincs rá megfelelő definíció, hogy ez pontosan mit is jelent, de egyet biztosan tudok.... Akkor mondják ezt rám az emberek, amikor kiárasztom magamból azt a hihetetlen mennyiségű energiát, ami bennem van, és ficánkol folyamatosan bennem és körülöttem. Ilyenkor sokat beszélek, sokat gesztikulálok és az energiától teljesen fel vagyok dobva. Például amikor táncolok. Vannak emberek, akik talán irigylik ezt, mert ők már nem találnak vissza ahhoz a forráshoz, ahonnan elő tudnák hívni ezt a kimeríthetetlen energiaáramlást, ami akkor tör fel valakiből, ha felszabadult és örömteli dolgot művel.
Ugyanakkor, nem szabad elfelejteni, hogy amikor találkozunk egy emberrel, akit zavar a mi nagy "energiagombócunk", akkor azt az embert segíteni kell, hogy valahogyan visszataláljon a saját energiaforrásához, és ő is ki tudja árasztani azt. Hiszen kisgyerekként még ezt csináljuk mind ösztönösen. Élünk, szárnyalunk, örömködünk. Aztán történik valami, megtör az élet egyszer, kétszer, és valamiért sokan félnek, és elfelejtenek visszatalálni a Belső Forrásukhoz... mintha kicsit eltévedtek volna. De semmi baj, ebből is tanulni kell, értő figyelemmel lenni a másik ember iránt, aki arra késztet minket, hogy megértsük, szükség van segítségre. Szükség van a figyelemre, és arra, hogy tudjuk, mikor kell megnyugodni, és visszazárni kicsit magunkban azt az energiát, ami neki valamilyen oknál fogva sok akkor éppen. Igazából ez rendben is van, hisz mind azért vagyunk, hogy tanuljunk egymástól és egymás által! Én úgy érzem, a megfelelő emberek vesznek körül, akik mindamellett, hogy szeretem őket, nagy tanító mestereim, ezért hálás vagyok nekik minden együtt töltött pillanatért!