Pat blogja

Komoyan, már könyvet tudnék írni arról, hogy milyen, amikor az ember nem ura a saját testének... lehet, egyszer fogok is. Rheumatoid artritis, közismertebb nevén: sokízületi gyulladás. Gyakorlatilag reumás vagyok huszonévesen....mint a vénasszonyok, hát nem csodás?! (Nem. Nagyon nem.) Megvan az, hogy reggel alig bírsz felkelni, mert jó esetben csak néhány, rossz esetben az összes ízületed üvölt és sikít minden mozdulatnál? Nincs? Örülj neki. Ha mégis, akkor adj egy pacsit. A mai modern nyugati orvoslás szerint, gyógyszert kellene rá szednem életem végéig vagy biológiai terápiára járnom, ahol injekciókat kapok ki tudja meddig, és miféle összetevőkből áll az a szer, aztán majd jönne a meglepetés.... ja, hogy közben tönkrement a májad meg a veséd? Mellékhatás....bocs, én kérek elnézést. Így vállalva a rizikót, még 4 évvel ezelőtt úgy döntöttem, nekem ez nem kell, így sosem fogok normális életet élni, már épp elég gyógszert vettem magamhoz, mióta ez az egész 15 éves korom óta fenn áll, elég volt. Hamarosan családot szeretnék, 26 évesen már ideje, és a gyógyszerek ehhez nem segítenek hozzá. Hallottam már olyat, hogy a terhesség kigyógyított valakit a rákból, mert annyira megváltozott a szervezet felépítése, hogy az öngyógyító folyamat szépen beindult. Örülnék, ha ez majd nálam is megtörténne, mert szörnyű érzés úgy ébredni, hogy a front vagy a túl hideg/meleg idő vagy egy stresszesebb időszak az ízületeidre nyomja rá a bélyegét és nem tudsz mit tenni ellene. Sántikálva, a fogadat szívva, mély levegőket véve mész munkába, nehezen veszed a lépcsőfokokat, mert instabilnak érzed magad és jobban rászorulsz a párodra, aki persze segít készséggel, de rossz érzés van benned, hogy felnőtt nő létedre, nem tudsz önállóan létezni a világban. Tudom, tudom... ez egy rosszabb időszak, lesz jobb, hisz eddig még nem maradtam így, de egy-egy ilyen időszak akkora pofon még mindig nekem. 11 év alatt már megszokhattam volna, nem? Öööö, nem. Ezt nem lehet, nem tudsz felkészülni a fájdalomra, amint elmúlik, az agyad elfelejti, és hacsak nem tudsz valami szerzetestől egy jó kis trükköt, a fájdalmat se tudod kizárni. Talán, ha 1 ponton fájna csak, akkor esetleg, de ez nem olyan.... minimum 3 helyen érzel fájdalmat (nálam inkább 5) és mind közepes erősséggel, egyszerre, élesen. Remélem ez segít a vajúdásnál, ha már másra nem jó egy ilyen tapasztalat. A kevdencem pedig a sajnálkozó tekintetek.... értem, hogy minden emberben elindul az empátia, de sajnos nem tud segíteni, hiába ad tanácsot, mondja el az ő praktikáit, gondolatait, én valószínű már az összeset kipróbáltam a 11 év alatt. Néhány segít, enyhíteni a fájdalmat, de mint tudjuk, ha csak kezeljük a tüneteket azzal még nem szüntettük meg a kiváltó okot. Sebaj, egyszer majd megvilágosodom vagy tényleg csoda történik az első gyermekem születésénél és végleg magam mögött hagyom ezt az egészet. Majd elmesélem azt is! 

Micsoda fázisai vannak egy összecsiszolódásnak... *elkerekedett tekintet, tátott száj*
Sose gondoltam, hogy egy macska miatt fogok eljutni egyszer az elutásítástól az elfogadásig. Ahhoz, hogy Életem Szerelmével összeköltözzünk, a csomag részeként jön velünk egy zöld szemű, hamuszürke lánycica is. Féltettem a kanapémat.... mert Őnagysága imádja a kanapé háttámláján élesíteni a karmait. (Már 3 éves, így tanítani egyre nehezebb.) Egészen addig örlődtem magamban, míg egy telefonbeszélgetésünk alkalmával összeszólalkoztunk ezen a párommal, mármint a macska és összeköltözés dolgon. Nem tetszett...sem a helyzetre adott reakcióm, sem az érzés, hogy egy ártatlan állat létezése zavar. Aztán eljött a pont, amikor azt gondoltam: Ez csak egy kanapé, egy pótolható tárgy. Majd megtanítjuk Bambit (igen, fiú neve van a lány cicának), hogy ezen már nem szabad élesíteni a karmait, arra ott a kaparófa. Egyszer úgyis megérti, és különben is... Szóval megnyugodtam, és elengedtem a felesleges feszültséget. Így már sokkal jobban érzem magam. Elvégre szeretem az állatokat. :-)

Amikor rátalálok valami jóra és fontosra, akkor nem gondolkodok, csak érzek, olyan mélyen, mint nagyon rég, még gyerekként. Nyaranta a nagyszüleimnél játszottam kinn az udvaron a kedvenc piros labdámmal, és mindannyiszor, ha visszapattant a ház faláról, aminek neki dobtam, önfeledten kaptam utána, és tudtam, hogy elérem...újra, és újra.
A tánc is ilyen az életemben. Biztos léptekkel járom, legyen bármilyen mozdulat, gyorsan korrigálom a technikai hibákat, és kellő bizonyossággal, és órási lelkesedéssel teszem a lábaimat egymás után, minek okán megszületnek a tánclépések és a figurák.
Nagyon szerettem önállóan is táncolni, de partnerrel egy egészen más szintre kerül ez. Már ketten vagyunk. Amint elkezdem érezni a másikat, a rezdüléseit, reakcióit megismerem, ösztönösen reagálok rá, és segítem az irányításban, ugyanakkor hagyom, hogy ő vezessen.
Nincs annál fantasztikusabb érzés, amikor valaki olyannal táncolok, akivel együtt rezgek, és ha mindketten képesek vagyunk egyszerre beleereszkedni a ritmusba, és megadni egymásnak a "bízom benned" érzést, akkor részünk lesz egy önfeledt táncban, ami már nem arról szól, hogy biztosan jól lépek-e, hanem arról, hogy harmóniában mozgok vele, mert érzem, értem mit akar. Kívánom, hogy legalább egyszer tapasztalja meg mindenki élete során ezt a semmihez nem hasonlítható érzést, amikor két ember egyként lép, egymás által vezetve!

Ma olvastam valahol ezt a mondatot.... elgondolkodtam. Hogyan lehetsz úgy önmagad, hogy közbe szeretnél másnak is megfelelni? Hát, sehogy. De: azt megteheted, hogy odafigyelsz a másikra, és tompítasz bizonyos reakcióid amplitúdóján, ha tudod, hogy az a másikat zavarja, amikor erőteljesen reagálsz.
Biztos nem én vagyok az egyetlen, akinek mondták már életében, hogy: "Sok vagy." Nincs rá megfelelő definíció, hogy ez pontosan mit is jelent, de egyet biztosan tudok.... Akkor mondják ezt rám az emberek, amikor kiárasztom magamból azt a hihetetlen mennyiségű energiát, ami bennem van, és ficánkol folyamatosan bennem és körülöttem. Ilyenkor sokat beszélek, sokat gesztikulálok és az energiától teljesen fel vagyok dobva. Például amikor táncolok. Vannak emberek, akik talán irigylik ezt, mert ők már nem találnak vissza ahhoz a forráshoz, ahonnan elő tudnák hívni ezt a kimeríthetetlen energiaáramlást, ami akkor tör fel valakiből, ha felszabadult és örömteli dolgot művel.
Ugyanakkor, nem szabad elfelejteni, hogy amikor találkozunk egy emberrel, akit zavar a mi nagy "energiagombócunk", akkor azt az embert segíteni kell, hogy valahogyan visszataláljon a saját energiaforrásához, és ő is ki tudja árasztani azt. Hiszen kisgyerekként még ezt csináljuk mind ösztönösen. Élünk, szárnyalunk, örömködünk. Aztán történik valami, megtör az élet egyszer, kétszer, és valamiért sokan félnek, és elfelejtenek visszatalálni a Belső Forrásukhoz... mintha kicsit eltévedtek volna. De semmi baj, ebből is tanulni kell, értő figyelemmel lenni a másik ember iránt, aki arra késztet minket, hogy megértsük, szükség van segítségre. Szükség van a figyelemre, és arra, hogy tudjuk, mikor kell megnyugodni, és visszazárni kicsit magunkban azt az energiát, ami neki valamilyen oknál fogva sok akkor éppen. Igazából ez rendben is van, hisz mind azért vagyunk, hogy tanuljunk egymástól és egymás által! Én úgy érzem, a megfelelő emberek vesznek körül, akik mindamellett, hogy szeretem őket, nagy tanító mestereim, ezért hálás vagyok nekik minden együtt töltött pillanatért!

Mindig szerettem ezt a nyelvet! Úgy érzem mostanra jutottam el arra a szintre, hogy angolul is tudok jó verset írni. Remélem nektek is tetszik!

Impossible is nothing

 I always knew that

 Everything changes

 You cannot run away

 No exceptions

 But I say something:

 It must be so, yeah

 So you have to believe

 Instead of fear

 You always find the good in life

 Need to follow the voice of the heart

 Imagine that everybody loves you

 Like you want