Pat blogja

Csiszolódunk...még mindig. Persze mi másra is számítok 7 hónap együttlét után. Csak furcsa, valahogy azt hittem, hogy eléggé ismerem és ő is engem ahhoz, hogy bizonyos feleslegesnek tűnő köröket ne kelljen lefutnunk.... és mégis. Szerencsére hansonlóan gondolkodunk sok dologról, fontos dolgokról, de van, ami valahogy nem érthető vagy nekem vagy neki. Ilyenkor eszembe jut, hogy: "Ezt most miért kell?" "Miért akar beszabályozni?"
Aztán amikor azt mondom: "Rendben, majd alkalmazkodom és hozzászokok".... akkor meg kiakad rajta. Tuljadonképpen most az a baj, hogy nem zokszó nélkül fogadom el vagy az a baj, hogy rosszul fejezem ki magam? Rosszul fejeném ki magam, tényleg??? Sokszor büszke vagyok arra, hogy kommunikáció szakot végeztem a főiskolán, és átlagon felüli szókinccsel rendelkezem, mégis valamit nem jól csinálok. Persze, tudom, hogy mindig kettőn áll a vásár, de néha egyszerűen nem tudom mit csinálhatnék másképp. Ez most nem panaszkodás, mert szeretek Vele lenni, szeretem azt, amilyen. Inkább méltatlankodás ez most a részemről. 
Tudok alkalmazkodni, és az életem során sokszor kellett, ha szerettem volna elkerülni egy adott konfliktust, viszont mivel mindketten az őszinteség hívei vagyunk, így gondolom, na jó csak feltételezem, hogy nem tetszik neki, ha belemegyek valamibe, de nem örömmel, és szabadakaratomból. Hát, ez van. Elő fog ez fordulni néha. Tökéletlenül vagyok tökéletes én is, akárcsak ő. Aztán egyik alkalommal ő jön oda, hogy ne haragudj, nem jól fejeztem ki magam, a másik alkalommal meg én. Ez a szép a párkapcsolatban, hogy mindig vissza tudunk találni egymáshoz. Hisz ez a legfontosabb, hogy mindig megtaláljuk a másik kezét, és szeretettel fűzzük össze az ujjainkat újra és újra. 

....játsszd végig a játékot! Kezdem látni, hogy az élet egy játék, nem szabad túl komolyan venni. Azonban a szerelmben az ész szavára is szükség van, mert bizony előjönnek a félelmeink....komolyan kell ezt a részt venni, hiszen puszta félelemből nem szabad elmenekülni. Mindig fogunk találni magunknak hülye kifogásokat, hogy miért nem jó egy kapcsolat, mi az, ami elromlik majd, mikor lesz vége a szerelemnek....stb. Viszont felmerül a kérdés: mikor lesz vége? meddig fogjuk a "tökéletest" keresni, ami nem is létezik? Az a tökéletes, amit mi magunk annak látunk. Ha megengedjük az elménknek, hogy a megoldás helyett a kifogásokat keresse, akkor egy ördögi körben kerülünk, amiből nagyon nehezen van kiút! Én is hoztam egy döntést: nem hagyom, hogy a félelmeim elrontsák azt, ami jó a kapcsolatomban. Élvezni akarom, és örömmel megtölteni. Túl rövid az élet ahhoz, hogy felesleges félelmeknek adjunk teret. A cél: szeress, és hagyd, hogy szeressenek!

Megérkeztem. Hozzá. Ő pedig énhozzám. Nem vártam, csak jött. Őszintén. Tisztán. Ahogyan az ilyen elrendelt találkozások történni szoktak. Egyértelmű minőségi ugrás ez kapcsolati szinten az eddigiekhez képest. Varázslatos az egész, ami ilyen rövid idő alatt már kialakult közöttünk. Értem már mit jelent egymásba áradni. Az a nyugalom, az a "minden így van jól" érzés, ami mindkettőnket áthat, ha együtt vagyunk. Amikor azt mondom együtt, úgy értem, minden pillanatban. A lelkeink folyamatosan érzékelik egymást, és kommunikálnak. Sok ember számára gyors ez a tempó, amit mi diktálunk, de ezt csak az értheti igazán, aki átélt már ilyet. Nincs mire várni. Itt nincs. Tudsz és érzel mindent a másikkal szinkronban. Szárnyaltok egymás mellett, egymást erősítve. Egységet alkottok. Egységet alkotunk. Ő meg Én. Mi. Nap Férfi és Hold Nő. 

A terem félhomályában megláttam őket. Háttal álltak nekem, beszélgettek az egyik közös ismerősükkel. Ebben még nem volt semmi különös, ám Nassor Meira derekát ölelte, és viszont. Összehúztam a szemem, hogy jobban rájuk tudjak fókuszálni, és rá kellett jönnöm, hogy nem csal a látásom… A testbeszédjük egyértelműen többet mutatott, mint amennyi két barátnál megszokott.
Aztán láttam hogyan néznek egymásra. Ez mindent eldöntött. Mint később az egyik beszélgetésünkből kiderült, Meira még nem igazán volt tisztába saját érzéseivel, bár teste mást mondott, csak az elméjének kellett még szívéhez idomulni.
Kis idő múlva andalító dallam szövődött össze az oxigén molekulákkal a levegőben, és minden megváltozott. Éreztem.
Meira és Nassor egymásba kapaszkodva dülöngéltek. Őket nézve olyan érzésem támadt, mintha semmi és senki nem létezne most a világon, csak ők ketten. Gyönyörű volt, és igazán kifejező. Miután vége lett a mulatságnak, vártuk, hogy megérkezzen az autó, ami hazavisz bennünket… ők már feloldódtak egymás ölelésében, és így pihentek a padon, miközben várakoztunk. Közben a csillagos ég mosolyogva ragyogott le rájuk, mert összefonódó kezük több volt, mint egy ígéret… hiszen lelkük már akkor látta közös léptük vonalát.

Szeptember új életet hozott nekem, egy új szerelemmel, egy új lakhellyel.
Ennek már több, mint 7 hónapja, és kisebb zötykölődéssel, de úgy érzem a helyemen vagyok, habár ebben az ember biztos sosem lehet.
Jelenleg is olyanon vitáztam vele- bár vele nem lehet vitatkozni, mert nem szeret és kitér előle ahogyan csak tud- amit élből elutasít és teljesen máshogyan fog fel, mint én. Nem értem, hogyan lehet valaki ennyire más...igaz, a szülei se százasak teljesen. Olyan szoros burokban nevelték a kedvesemet, hogy 20 éves koráig nem volt túl sok interakciója emberekkel...barátai szinte nincsenek is onnan. Furcsa, mert én teljesen az ellenkezőjét életem meg egészen kicsi korom óta. A házunk mindig tele volt emberekkel, és imádtam közöttük lenne, akár felnőtt, akár gyerek az illető. Persze, az ember nem nézhet le azért mást, mert ő máshogyan nevelkedett, csak nagyon furcsa megszokni és nap, mint nap szembesülni a szokásaival. Megérteni sose fogom az egyszer biztos, de próbálom elfogadni. Azt hiszem ez a legfontosabb lépés ahhoz, hogy együtt tudjunk élni. Hogy örökre vagy sem az majd idővel kiderül...jelenleg nem bírom zöld ágra vergődni vele és az elveivel, amik sokszor eléggé légből kapottnak tűnnek, de majd csak lesz valahogy...gondolom.