Pat blogja

Komoyan, már könyvet tudnék írni arról, hogy milyen, amikor az ember nem ura a saját testének... lehet, egyszer fogok is. Rheumatoid artritis, közismertebb nevén: sokízületi gyulladás. Gyakorlatilag reumás vagyok huszonévesen....mint a vénasszonyok, hát nem csodás?! (Nem. Nagyon nem.) Megvan az, hogy reggel alig bírsz felkelni, mert jó esetben csak néhány, rossz esetben az összes ízületed üvölt és sikít minden mozdulatnál? Nincs? Örülj neki. Ha mégis, akkor adj egy pacsit. A mai modern nyugati orvoslás szerint, gyógyszert kellene rá szednem életem végéig vagy biológiai terápiára járnom, ahol injekciókat kapok ki tudja meddig, és miféle összetevőkből áll az a szer, aztán majd jönne a meglepetés.... ja, hogy közben tönkrement a májad meg a veséd? Mellékhatás....bocs, én kérek elnézést. Így vállalva a rizikót, még 4 évvel ezelőtt úgy döntöttem, nekem ez nem kell, így sosem fogok normális életet élni, már épp elég gyógszert vettem magamhoz, mióta ez az egész 15 éves korom óta fenn áll, elég volt. Hamarosan családot szeretnék, 26 évesen már ideje, és a gyógyszerek ehhez nem segítenek hozzá. Hallottam már olyat, hogy a terhesség kigyógyított valakit a rákból, mert annyira megváltozott a szervezet felépítése, hogy az öngyógyító folyamat szépen beindult. Örülnék, ha ez majd nálam is megtörténne, mert szörnyű érzés úgy ébredni, hogy a front vagy a túl hideg/meleg idő vagy egy stresszesebb időszak az ízületeidre nyomja rá a bélyegét és nem tudsz mit tenni ellene. Sántikálva, a fogadat szívva, mély levegőket véve mész munkába, nehezen veszed a lépcsőfokokat, mert instabilnak érzed magad és jobban rászorulsz a párodra, aki persze segít készséggel, de rossz érzés van benned, hogy felnőtt nő létedre, nem tudsz önállóan létezni a világban. Tudom, tudom... ez egy rosszabb időszak, lesz jobb, hisz eddig még nem maradtam így, de egy-egy ilyen időszak akkora pofon még mindig nekem. 11 év alatt már megszokhattam volna, nem? Öööö, nem. Ezt nem lehet, nem tudsz felkészülni a fájdalomra, amint elmúlik, az agyad elfelejti, és hacsak nem tudsz valami szerzetestől egy jó kis trükköt, a fájdalmat se tudod kizárni. Talán, ha 1 ponton fájna csak, akkor esetleg, de ez nem olyan.... minimum 3 helyen érzel fájdalmat (nálam inkább 5) és mind közepes erősséggel, egyszerre, élesen. Remélem ez segít a vajúdásnál, ha már másra nem jó egy ilyen tapasztalat. A kevdencem pedig a sajnálkozó tekintetek.... értem, hogy minden emberben elindul az empátia, de sajnos nem tud segíteni, hiába ad tanácsot, mondja el az ő praktikáit, gondolatait, én valószínű már az összeset kipróbáltam a 11 év alatt. Néhány segít, enyhíteni a fájdalmat, de mint tudjuk, ha csak kezeljük a tüneteket azzal még nem szüntettük meg a kiváltó okot. Sebaj, egyszer majd megvilágosodom vagy tényleg csoda történik az első gyermekem születésénél és végleg magam mögött hagyom ezt az egészet. Majd elmesélem azt is! 

Csalódtam... nem gondoltam, hogy megint fogok, és mégis. Vajon mikor is éri csalódás az embert? Ha bízik? Ha reménykedik? Ha lát valamilyennek valakit, és amikor eltér attól, ahogyan addig láttuk, akkor csalódunk? Ha elvár? Talán mindegyik...külön-külön, de akár együtt is. Igazából az a sok minden, amit beleképzelünk a másikba, pedig nincs ott, az vezet csalódáshoz. Aztán csak lesünk, hogy na....megint pofára estem, nem ezt képzeltem, legalábbis nem így. Végülis magunknak köszönhetjük. Aztán ismét megrázzuk magunkat, felállunk, megyünk tovább, és igyekszünk jobban a valót látni az emberekben. Ha sikerül, szuper, ha nem.... az is. Végtére is a sebhelyeink mentén vagyunk a legerősebbek!

Nagyon gyorsan változnak a dolgok a világban és a lelkünkben is. Fogy az idő, és nekünk minden egyes pillanatot, amikor boldogok vagyunk kincsként kell őriznünk. Azok az emberek, akikkel örömmel töltünk időt, még fontosabbá válnak most! Köszönöm a Jóistennek a barátaimat, a családomat, és azokat az élményeket, amelyeket velük volt szerencsém együtt átélni, bízom benne, hogy még sokszor lesz alkalmam örömöt érezni és Velük lenni!

Munkahelyek... mindenhol ott vannak az irigyek, a törekvők, a csendes elnyomottak és az igyekvők. Nos, hogy ki hová tartozik, az döntse el maga. Én nem oda, ahová szeretnék. Vagy mégis? Sosem értettem az emberek miért néznek rám furcsán, miért olyan nehéz beilleszkednem egy új csapatba? Túl erőteljesen kommunikálok a világ felé, azt hiszem. Ilyen vagyok, de érzem, hogy finomodnom kell, egy kicsit simulnom, na, nem besimulnom vagy meghasonulnom önmagammal...csak éppen megtanulni hajolni és nem törni. Hibázok, sokat...és fogok is, de csak az követ el hibát, aki próbálkozik, hiszen mind így tanulunk. Szóval... szégyellem magam, amikor kitörök és elvesztem a kontrollt, adott esetben egy pikirt megjegyzés vagy megvető pofavágás formájában. Igen, szoktam...amikor már elegem van, fáradt és stresszes vagy épp kimerült vagyok. Persze, működik az egóm, amikor nem vagyok elég kipihent és nyugodt ahhoz, hogy kontrolláljam. Azonban nem bánom, mert így tanulok, fontos, hogy meglássuk, mi az, amiben még változnunk kell ahhoz, hogy egy napon olyannak lássanak minket a körülöttünk lévő emberek, amilyennek mi akarjuk, és amilyet magunk is meg tudunk szeretni önmagunkban. 

Mennyi minden történik az emberrel fél év alatt... Nos, azt megtanultam, hogy várni valakire, aki már nagyon közel van, de még mindig nincs itt az életemben, az nagyon nehéz. Türelem kell rengeteg, hogy elviseld a várakozást és tudd, hidd rendületlenül, hogy úton van feléd, csak tarts ki!