Pat blogja

Nagyon régen nem jártam erre. 2017 nyarán megkérte a párom a kezem és azóta belevetettem magam az esküvő szervezésbe és eléggé le volt kötve minden időm. Nos, így bő egy hónappal az esküvőnk előtt elmondhatom, hogy elég sok minden történt, amire az esküvő okán fény derült. Kapcsolatok milyensége és mélysége főleg, ami górcső alá került ebben az időszakban. Tanulság: azok az emberek ki fognak potyogni az életedből, akik nem pozitívan befolyásolnak, legyen az akár a szűk családból, akár a legköezelebbi barátaid közül.... ez valamilyen szinten jó, valamilyen szinten szomorú. Nincs kizárva semmi sem, évek múlva lehet ezek a kapcsolatok stabilabb alapokon újraépülnek. A lényeg, hogy pozitívak tudjuk maradni a jövőt illetően, hiszen minden azon múlik, hogy mit hozunk ki a dolgokból. Én hiszem, hogy minden a számunkra legjobban alakul, még akkoris, ha jelenleg nem tűnik úgy. A mottóm nem változott: Szeress, ez a kulcs a boldogsághoz!

Csiszolódunk...még mindig. Persze mi másra is számítok 7 hónap együttlét után. Csak furcsa, valahogy azt hittem, hogy eléggé ismerem és ő is engem ahhoz, hogy bizonyos feleslegesnek tűnő köröket ne kelljen lefutnunk.... és mégis. Szerencsére hansonlóan gondolkodunk sok dologról, fontos dolgokról, de van, ami valahogy nem érthető vagy nekem vagy neki. Ilyenkor eszembe jut, hogy: "Ezt most miért kell?" "Miért akar beszabályozni?"
Aztán amikor azt mondom: "Rendben, majd alkalmazkodom és hozzászokok".... akkor meg kiakad rajta. Tuljadonképpen most az a baj, hogy nem zokszó nélkül fogadom el vagy az a baj, hogy rosszul fejezem ki magam? Rosszul fejeném ki magam, tényleg??? Sokszor büszke vagyok arra, hogy kommunikáció szakot végeztem a főiskolán, és átlagon felüli szókinccsel rendelkezem, mégis valamit nem jól csinálok. Persze, tudom, hogy mindig kettőn áll a vásár, de néha egyszerűen nem tudom mit csinálhatnék másképp. Ez most nem panaszkodás, mert szeretek Vele lenni, szeretem azt, amilyen. Inkább méltatlankodás ez most a részemről. 
Tudok alkalmazkodni, és az életem során sokszor kellett, ha szerettem volna elkerülni egy adott konfliktust, viszont mivel mindketten az őszinteség hívei vagyunk, így gondolom, na jó csak feltételezem, hogy nem tetszik neki, ha belemegyek valamibe, de nem örömmel, és szabadakaratomból. Hát, ez van. Elő fog ez fordulni néha. Tökéletlenül vagyok tökéletes én is, akárcsak ő. Aztán egyik alkalommal ő jön oda, hogy ne haragudj, nem jól fejeztem ki magam, a másik alkalommal meg én. Ez a szép a párkapcsolatban, hogy mindig vissza tudunk találni egymáshoz. Hisz ez a legfontosabb, hogy mindig megtaláljuk a másik kezét, és szeretettel fűzzük össze az ujjainkat újra és újra. 

....játsszd végig a játékot! Kezdem látni, hogy az élet egy játék, nem szabad túl komolyan venni. Azonban a szerelmben az ész szavára is szükség van, mert bizony előjönnek a félelmeink....komolyan kell ezt a részt venni, hiszen puszta félelemből nem szabad elmenekülni. Mindig fogunk találni magunknak hülye kifogásokat, hogy miért nem jó egy kapcsolat, mi az, ami elromlik majd, mikor lesz vége a szerelemnek....stb. Viszont felmerül a kérdés: mikor lesz vége? meddig fogjuk a "tökéletest" keresni, ami nem is létezik? Az a tökéletes, amit mi magunk annak látunk. Ha megengedjük az elménknek, hogy a megoldás helyett a kifogásokat keresse, akkor egy ördögi körben kerülünk, amiből nagyon nehezen van kiút! Én is hoztam egy döntést: nem hagyom, hogy a félelmeim elrontsák azt, ami jó a kapcsolatomban. Élvezni akarom, és örömmel megtölteni. Túl rövid az élet ahhoz, hogy felesleges félelmeknek adjunk teret. A cél: szeress, és hagyd, hogy szeressenek!

Micsoda fázisai vannak egy összecsiszolódásnak... *elkerekedett tekintet, tátott száj*
Sose gondoltam, hogy egy macska miatt fogok eljutni egyszer az elutásítástól az elfogadásig. Ahhoz, hogy Életem Szerelmével összeköltözzünk, a csomag részeként jön velünk egy zöld szemű, hamuszürke lánycica is. Féltettem a kanapémat.... mert Őnagysága imádja a kanapé háttámláján élesíteni a karmait. (Már 3 éves, így tanítani egyre nehezebb.) Egészen addig örlődtem magamban, míg egy telefonbeszélgetésünk alkalmával összeszólalkoztunk ezen a párommal, mármint a macska és összeköltözés dolgon. Nem tetszett...sem a helyzetre adott reakcióm, sem az érzés, hogy egy ártatlan állat létezése zavar. Aztán eljött a pont, amikor azt gondoltam: Ez csak egy kanapé, egy pótolható tárgy. Majd megtanítjuk Bambit (igen, fiú neve van a lány cicának), hogy ezen már nem szabad élesíteni a karmait, arra ott a kaparófa. Egyszer úgyis megérti, és különben is... Szóval megnyugodtam, és elengedtem a felesleges feszültséget. Így már sokkal jobban érzem magam. Elvégre szeretem az állatokat. :-)

Megérkeztem. Hozzá. Ő pedig énhozzám. Nem vártam, csak jött. Őszintén. Tisztán. Ahogyan az ilyen elrendelt találkozások történni szoktak. Egyértelmű minőségi ugrás ez kapcsolati szinten az eddigiekhez képest. Varázslatos az egész, ami ilyen rövid idő alatt már kialakult közöttünk. Értem már mit jelent egymásba áradni. Az a nyugalom, az a "minden így van jól" érzés, ami mindkettőnket áthat, ha együtt vagyunk. Amikor azt mondom együtt, úgy értem, minden pillanatban. A lelkeink folyamatosan érzékelik egymást, és kommunikálnak. Sok ember számára gyors ez a tempó, amit mi diktálunk, de ezt csak az értheti igazán, aki átélt már ilyet. Nincs mire várni. Itt nincs. Tudsz és érzel mindent a másikkal szinkronban. Szárnyaltok egymás mellett, egymást erősítve. Egységet alkottok. Egységet alkotunk. Ő meg Én. Mi. Nap Férfi és Hold Nő.