Laszlosandor blogja

A balettintézet parkján keresztül - kasul, hangos berregéssel vidám fiúgyermek szaladgált, hol kitárt karokkal repülőként, hol a melle előtt kormányozva kisautóként. A tavaszi szél susogva kócolt bele a hajába, és ő válaszul visszakacagott, nagyokat ugrálva. A tánctermek felöl csoportosan érkeztek a kis balett patkányok, akik hangosan nevették, amint a gyerek ragadozóként vicsorgott feléjük. Az egyik lány felkapta, pördült vele, és össze–vissza csókolta. Mikor letette megszeppenve állt kissé a föld felé hajolva. A feje is kótyagos lett a pörgéstől. Szédülten a lányra pislantott. A szeme sarkából látta, hogy az ismét nyúl felé. Talán a puszizást akarván ismételni… vagy forgást folytatni? Horgasztott fejét felkapta. Hirtelen megugrott, egészen a padokig szaladt, hogy mindkettőt elkerülje.                                                                        – Várj csak, mindjárt megfoglak. –  Kiáltotta a lány. Kacagott, és úgy tett mintha futna utána. Egy-két lépés után csúszva megtorpant. A lábai mégsem álltak meg a fehér köveken, a cipői tovább dobolták a futás ütemét, kopp-kopp és megint kopp-kopp. A menekülő gyermek fejét előre vetve egészen az első padig futott, a fülében visszhangzó dobolással. A padra dőlve a válla fölött visszaleset. Kitágult szemekkel bámulta, ahogy a lány egyhelyben fut az arcán kicsattanó jókedvvel. Nevetve oda intett neki, és apró tenyér puszit küldött, lágy lehelettel felé fújva, majd sarkon fordult. A vihorászva ácsorgó lányokhoz sietett, és hangos hahotával, összebújva, ölelkezve pirosló arccal az egész csapat felszabadultan kilépett a kapun. Zsibongásuk beleveszett az utca forgatagába. Magára maradt. Kicsit csalódottan lógatta a fejét, és arra gondolt milyen jó is volt az a puszi, milyen jó illata volt a lánynak, mint anyának, amikor tigrises játék közben hozzá simulhat.                                                                       − Hát persze, a puszizás, az olyan lányos. –Dünnyögte az orra alatt miközben felmászott a padra egy idősödő hölgy mellé, akivel egymásra néztek. Hatalmasra kikerekedő szemekkel nézte az öregedés ráncait viselő kedves arcot, a szemek alatti párnákat, redőket, az egész látványt széppé varázsoló mosolyt.                                                             − A mamival is szoktam puszizni. – Tűnődött el magában, miközben a padon fészkelődve közelebb bújt a termetes asszonysághoz.                                           – Igaz! Anyához is jó odabújni, esténként mikor simogat, és az arcomra, nyakamra, karomra adja azokat a pihe, puha csókokat. Ez mégis olyan más volt. – Nem vette le hatalmas szemeit a rajta kacagó mamiról. Nézte, csak nézete, mereven bámulva. Csodálkozva leste, amint hangosan gurgulázva nevetet, a teste rázkódott, és a ruháján hurkákba gyűrődő ráncok hullámoztak le-fel. Párnás öreg karjaival magához húzta, védőn ölelte. Kedvesen a combját paskolta.                            – Te gyerek, te gyerek nem kell a lányoktól félni. − Az embernyi kortól még oly távollévő fiú lehajtotta a fejét, a cipőorrával a fehér murva felé rúgott, és az orra alól dünnyögött.                                                        – Jól van. Tudom én azt, de hát a lányok olyan… olyan, izék. − Nem tudta pontosan mit is akar ezzel mondani, hiszen annyira kavargott benne a frissen szerzet élmény. Az érintés, a felé szálló zsongó illatok, a puszi, az ölelés, és a mosoly. Ezek mind – mind olyan jól estek neki. Ennek ellenére még sincs az rendjén, hogy az embert csak úgy felkapják és megpörgetik. A végén még a lábán sem tud rendesen megállni.                                                 – Mi vagyok én? Liszteszsák? – Pufogta, és a levegővel felfujt kölyök képét kezdte tenyerével törölgetni. Pont ott dörzsölte, ahol az arcán még most is érezte azt a nedves, meleg izét, a puszit.      – Össze-vissza nyaldosta a képem. – Mérgesen kalimpált a lábával, és a melle előtt összefonta a karjait.                                                            − Apa soha. Igen, ő soha nem nyaldos össze, ha megölel. − Ahogy ott dohogott magában, elképzelve újra és újra a puhán, meleg érintést az arcán, számára egy ismert, kedves hangra lett figyelmes.                                                                 – Anya! – Ugrott talpra.                                                         – Anya, de jó hogy itt vagy! Téged várunk a mamival. − Anna bele karolt az anyjába, fiát hagyta maguk előtt kisautóként száguldani. Szájával búgott, berregett, és a lassú döcögő indulás után neki iramodott. Számlálatlan sokasággal rótta a köröket, a nyolcasokat anya és a mami körül.                                                                – Nem láttad Ákost? – Fordult Anna az anyja felé.            − Megígérte, hogy elém jön. – Anyjának arcán csodálkozás fintora futott végig, kitárta szabad karját, maga elé mutatva.                                              – Itt nem láttam. – Megpaskolta lánya kézfejét.        – A fiadnak azonban volt egy kis összetűzése. – Fejével a száguldó gyerek felé intett.             − A végzős lányokkal, akik az előbb mentek el.  Jól megszorongatták, felkapva, pörgetve össze-vissza puszilták. – Mesélte nevetve a történteket. Anna kényszeredetten mosolygott. Nem, mintha nem érdekelte volna mi történt a fiával, mégsem tudott anyának szavaira figyelni. Gondolatai más felé kalandoztak. Ákosra gondolt, aki most nincs itt. Pedig reggel, amikor telefonon beszéltek megígérte elé jön, és az estét vele tölti.                                               – Képzeld, a gyerek apja, Zoltán hívott. Nem adja fel. Hívogat, könyörög, azt nyöszörgi a telefonba, hogy ő még most is szeret. A történtek után van képe… – Indulatosan a levegőbe csapott, majd az ujját a szipogó orrához emelte.                                            − Együtt élni vele? – Anyja vállára hajtotta a fejét. − Nem tágít! Oda akar jönni hozzám. Mindenáron beszélni akar velem. Szemembe nézni… úgy hallani a feltett kérdésekre a válaszokat. – Fejét felkapta. Száját idegesen berregtetve fújta ki magából a levegőt.                                                 – Az otthonomba! Oda, ahol én élek. – A szájával tovább berregett, és fújtatott, szabadulni igyekezet a gyomrát szorító feszültségtől. Anyja arcán mosoly suhant át.                                                                     – Igent mondtál. – Anna megállt, figyelmesen nézte anyja arcát.                                                      – Honnan tudod? – A megfáradt arcon mosoly futott végig.                                                               – A lányom vagy. – Anna hangosan felnevetet.       − Ha Ákos is egyenesen oda jön? – Összeszorított ököllel a levegőbe ütött.                                                   – Próbálom elérni telefonon. Hiába! Egész délután ki van kapcsolva. – Lassan tovább indultak.                                  − Mi lesz, ha ott elkezdenek kakaskodni? A gyerek előtt. – Arca belevörösödött, fejét tagadóan rázta.         – Huuu… − Hosszan fújta a levegőt.                         − Rossz belegondolni. Jobb, ha nem lesz ott. Ne találkozzon így az apjával. Ma este nem szabad, hogy velem legyen. – Megragadta anyjának a vállát.                                                                           – Kérlek, vidd magadhoz a gyereket. Reggel arra megyek, és tőled viszem az óvodába. ‒ Megölelte, fejét ismét a vállára hajtotta.                                               – Nyugodj meg! – A ráncos öreg kéz arcát simította.                                                                − Ha ezt akarod? Nálam lesz ma este. Minden rendben lesz. – Súgta, és áradt belőle a megnyugtató szeretett.                                       ‒ Végleg szakítok az apjával. Ma közlöm vele, a papírokat beadom a bírósághoz. ‒ Kiegyenesedett, kérdően nézte az anyját, mintha tőle várná a feltett, kérdéseire a választ. Hasztalanul leste kérdőn az arcát. A mosolytól mindig kedves arc apró zsírpárnái megremegtek amint tagadóan jobbra–balra megrázta a fejét.                                               ‒ Mindent megteszek neked. Mindent, amire csak kérsz, de válaszokat ne várj tőlem. ‒ Kedvesen érintette a lánya haját, lágyan simította.                     ‒ Apró lányka korodban sem tűrted, ha más mondta meg mit tegyél. Az eltelt évek le is szoktattak arról, hogy a döntéseidbe beleszóljak. Az én feladatom mindig csak annyi volt, hogy melletted legyek. Minden rendben volt, ha te ezt tudtad, és érezted. – Maga elé emelte a kezét.           – Látod! Most is itt vagyok. Számíthatsz rám. – Lassú léptei fáradtan megálltak. Egy hosszú sóhajban megpihent.                                                        – Nem lesz semmi baj. Te fogod tudni mit, kell tenned, mi a helyes és a jó. A fiadnak, és neked. ‒ Zavartan elkapta tekintetét, nem akarta, hogy anyja lássa a szemei sarkában megcsillanó könnycseppeket.                                                                   ‒ Igazad lehet. Mégis… olyan nagy a bizonytalanság bennem. ‒ Nagyot sóhajtott.                        ‒ Annyira szeretném a nyugalmat magam körül. – Bele harapott az alsó ajkába.                                        − Talán túlzottan is, szinte betegesen akarom. ‒ Türelmetlenül megemelte a karjait.                                     ‒ Amikor elhagytam Zoltánt nem akartam mást, csak felejteni. Később ráébredtem az emlékeket nem lehet, nem tudom a fejemből kiverni. – Megkocogtatta a fejét.                                             – Az együtt eltöltött időnek egyetlen percét sem tudom innen kitörölni. Talán nem is ez a megoldás. − Vállait felhúzva megrázkódott.             – Rá kellett jönnöm, még most is ő a fiam apja. Nincs jogom elszakítani tőle. ‒ Felkacagott hangjában kesernyés, maró gúnnyal az arcán, a felnőttek mosolyával az ártatlanul gyermeki önmaga felett.                                                                         – Nekem nem megy a felejtés. Sokat gondolok rá, még most is érzem az első csókját. – Megvonta a vállát.                                                                                         − Belém, a húsomba égette magát, és most szinte hiányzik – Gúnyosan felnevetett.                                    − Lehet, hogy a történtek ellenére még mindig szeretem? Pedig amikor megütött, indulatosan az arcomba vágott az fájt nagyon. Égette a keze az arcomat, a lelkemet. – Mind két tenyerével eltakarta az arcát.                                                                − Fáj nagyon!– Lehajtotta a fejét, orrát törölgetve szipogni kezdet.                                                   − Gyűlölöm érte! − Az anyjára pillantott. A szája körül érdekes kis mosolyt fedezett fel.                        − Nehéz velem? – Tekintetét elfordítva, zavartan szemével a fiát kezdte keresni,                                      − Ugyan, ne butáskodj. Tudom, hogy fáj. − Nagyot sóhajtott.                                                             − Az arcon csapás, olyan mintha a lelkünket ölnék meg. – A lányához fordulva megragadta a kezét. Arcára az emlékezés és a lágyan futó telt vonalak a megbocsájtó szeretet mosolyát rajzolták.               − Az első csók. Igen… − Megállt, szusszant egyet a szemeit lecsukva.                                                                 − A fiad, az a kis csibész, még lányos hóbortnak tartja. Pedig amikor ezt mondta piros volt az ártatlan kölyök pofija. – Közelebb húzta magához a lányát. Átölelte és az halkan súgta felé.                  ‒ Nem tudom, mit tegyek? Magam sem ismerem a válaszokat. Állandóan érzem Ákoson, a feszültséget. Nem szól, de zavarja, a fel nem bontott házasságom. – Felkapta a fejét, és megragadta anyja vállát.                                              − Ha ezek ketten ott összefutnak. − Arcával hozzá simult, apró puszit lehelt homlokára. Ölelte, szorosan magához vonva, és közben szemének gödrében szétkent egy könnycseppet. A kiszolgáltatottság, az egyedüllét érzésétől kialakult nyugtalanság könnyét. A gyermek belefáradva a szaladgálásba a lábaiknál állt, és a kíváncsiságtól tágra nyílt szemeivel meredt rájuk. A két szeretett nő mozdulata azt üzente neki, hogy baj van, és e baljós gondolattól a szíve egyre hevesebben vert. Szorongva bámulta a felnőtteket, és érezte csak róla lehet szó. Végig gondolta az összes csínytevését, amiért szomorú lehet, vagy tán haragudhat is anya. Nem jutott eszébe egyetlen pajkossága sem, amiről anya már rég ne tudna. Kerek szemmel nézte őket, és nem értette miért nem mondanak neki semmit. Átölelte a számára oly fontos két nő lábát, hozzájuk bújt. Anna leguggolt mellé, és hosszú puszit nyomott a pofijára. Szomorú kölyök képét szorosan anyjáéhoz nyomta, és várta azokat a kis nedves puszikat.                                                                      – A mamival maradsz. – Elfordította tőle az arcát, nem tudott a szemébe nézni.                               – Nekem most el kell mennem. – Zavartan a gyermek ruháját kezdte igazgatni. Hirtelen magához rántotta, szorosan ölelte. A fiúcska felnyögött, de ö nem törődött vele. Szorította, és mélyen magába szívta az apró test jól ismert tejszagát. Újra és újra puszik sorozatát csókolta a kölyök arcra.                                                                – Még sok dolgom van. – Súgta, arcát bele fúrva a hangosan felkacagó gyermek pocakjába, odasimulva az ütemesen hullámzó mellkasához.                 – Reggel korán érted megyek. – Lágyan cirógatta, ujjaival játékosan bökdöste, csiklandta.                         – Bizony, és akkor mi ketten együtt megyünk az oviba. – Felállt, megszorította az anyja kezét, és határozott léptekkel, a cipői tűsarkainak hangos kopogó ütemére elsietett. A gyermek még szorosabban ölelte a mamát, szorította puha párnás kezét.                                                                      – Milyen jó, hogy a mami itt van velem. – Érezte a tarkóján babráló jólesően meleg, simogató kezét.  A pillái mögött sokasodó nedves cseppektől homályosodó szemekkel csimpaszkodott, és engedelmesen, hüppögve, hozzásimulva elindult vele. Lassan, aprókat léptek, miközben magába szívta a hajlott kor felé tartó asszony tiszta szagát. A szájához emelte a kezét, és apró nedves izét, puha puszit adott rá.

Valahol távol, a szoba valamelyik rejtett sarkából hosszan, követelőzve berregni kezdet a telefon. Ákos megfordult az ágyon, lerúgva takaróját görnyedve az ágyszélére ült.                       – Ki lehet az? Ilyenkor… − Átbotorkált a szobán, a telefonért nyúl és rekedt, vontatott hangon bele szolt.                                                                        – Igen! Ákos vagyok. Tessék… − a vonal túloldalán csend volt. Ákos lélegzetét visszatartva várt. Nagyot ásítva vontatott elnyúlt hangon ismét bele szolt a telefonba.                                                      – Ki az?  − A telefonból egy női hang visszafogottan sziszegett.                                                 – Én vagyok. – Ákos, gyermeke anyjának hangját hallotta.                                                                  − Merre vagy? Ma se jöttél haza! Elhagytál… minket, a lányodat? Haza jössz még? – Ákos szótlanul a fejét ingatta, jelezni akarta ő nem tett ilyet.                                                                                    – Nem! – Tört ki belőle hangos üvöltéssel.              – Nem akarok veled élni… a lányomról soha nem mondok le. − Az arca elvörösödött, feldúltan levegő után kapkodott, fuldokolva köhögni kezdett.                                                                         – Nem akarod megérteni? Nem tudok veled együtt élni. Elhagylak… – A túloldalon kattant a telefon, a hívó a távoli csendbe veszet. Ákos letette a telefont, tépelődve állt egy darabig, majd megindult.                                                                A reggeli ébredés kábulatával vonszolta be magát a zuhany alá. A zuhanyrózsa sűrű vízcseppeket permetezett a bőrére, és azok peregve égető forrósággal gördültek alá. Hosszan áztatta magát, tűrve a körülötte gomolygó párafelhőt. Kintről újból hallotta telefonja csörgését, sürgető hívását, majd a hírtelen beálló csendet. Arcát még utoljára belemártotta a zubogó vízpermetbe végig folyatva mellkasán és kezével a zuhanycsap tekerője után matatott. A zárószerkezet nyikorogva fordult, és ő kilépve a zuhany alól törölközőbe csavarta magát. Mezítelen lábbal lépdelt a teakonyhába, maga mögött hagyva a kövön kirajzolódó vizes talpának nyomát. A konyhai csapból engedett forró vízbe kávét kevert. Kezében a csészével a szobába botorkált, tétován megállva az ablaknál. Kitekintve bámulta az utca szürkeségét, az álmos ürességét, és közben szürcsölte a cukor nélküli feketét. A hajnali derengés hirtelen gyorsasággal érkezett, aranyos sugara megcsillant az ablak üvegén, fénylőn táncolva és a padlón lassan előrekúszva világított be a szobába. Csendesült lelkében a reggeli ébredés rossz hangulata. A csészéjét az ablak párkányára tette, és a székre dobált ruhadarabokat határozott mozdulatokkal magára kapkodta. Fürge lábakkal robogott le a lépteitől visszhangos lépcsőház elszürkült, repedezet falai közt, a töredezet, kopott lépcsőn. Az utcára lépve beleszimatolt a hajnal frissességébe, és zsebre dugott kézzel ráérősen lépkedve a szerkesztőség felé indult.                                                            A délelőtti szerkesztőségi megbeszélés az irodában hamar befejeződött és a kora délutáni sajtó tájékoztatót lemondták. A nap hátralévő részében nem akadt dolga. A szerkesztőség kapujában álldogált a kezét zsebre vágva. Bámulta a belvárosi forgatagot a zsúfolt utcákat, a hömpölygő emberáradatot, a lámpa sorok által szabályozott gépjárművek lüktető haladását. Iszonyodva fordult el, rosszul érezte magát. A nyomasztó látványtól megrázkódott, és mint aki megrettent gyors léptekkel megindult. Lelkében nagy ürességet érzett. Menekülni akart e nyomasztó érzés elöl. A fejét felvetve, beleszimatolt a levegőbe, és rohant a szabadság felé, a zöldellő közeli parkba. Szüksége volt a szabadság illúzióját árasztó levegőre, a szél játékára. Odaérve a korai tavasz fényáradatban úszó természet szigetéhez megtorpant, majd, mint aki hideg vízbe lépdel megindult a fehér kövekkel borított sétányon. Lassan, kényelmesen lépkedet, magába szívta a tavasz édes virág illatát. A virágzó tölgyek kusza, magasba törő, görbülő ágai, és a tenyérként integető levelei közt átszűrődő fény megvillant a napszemüvegén. A park vidám gyermek hangjai, az érzéki szenvedélyt keltő merészen levetkőző nők sem tudták feledtetni az elmúlt szerelemnek kora hajnali telefon hívását, amely kiverte a szeméből az álmot. A parki sétaút kövei csikorogtak a léptei alatt, majd csend lett. Megállt és körülnézett, a szökőkúthoz közeli padra leült. Arcát a délelőtti fényzuhatagba merítette. Szemhéja lecsukódott, bőre fürdött a meleg tavaszi fényáradatban. Távolról, gyorsan közeledő lábdobogás, kerékzörgés hallatszott, és egy váratlan tompa puffanást érzett a lábán. Szemüvegét a homlokára tolta. Tekintete találkozott egy arcába kacagó szőke göndör fürtökbe bújt boldogsággal. A lánykával, aki az apró lábaival hajtott motoros nyuszival hozzá száguldott, és most karját felé nyújtva az arcába nevet. Hozzáhajolva ujjaival bele kócolt a lenge fürtjeibe, amikor meglátta a gyors léptekkel közeledő nőt. Figyelte, mint a vadász a nemes vadat. Figyelte a mozgásából kitörő őserőt, az anyát, amint mosolyogva megállt felette.                         − Elnézést, olyan szeles. − A nő leült a padra. Egészen közel hozzá. Enyhén előre hajolva, mosolyogva csodálta kettőjük játékát. Ákos nem nézet rá, kerülte a tekintetét. Nem akarta, hogy szemük találkozzon. Félt, az ébredő természet édes illatát magába szívni. Rezdületlen arccal térdére emelte a gyermeket. A mozdulatába rejtette szándékát, meg akarta állítani a pillanatot. A szavaival el akarta érni, magához ölelni, hogy érezhesse újra az örök kezdetet jelentő kikelet bódulatát, ha csak egy félórára is.                                   − Kétéves? −      A szeme sarkából lesett a nőre.          − Igen, kétéves nagylány. − A nő kihúzta magát. Egyenes derékkal ült, az arcán a büszkeség mosolyával, míg a lábait összezárva kissé a pad alá húzta. Karjai az ölében nyugodtak, hogy szükség esetén védő szárnyként a gyereket ölelhesse.           − Látom, van tapasztalat. − Kicsit előre dőlt, arcával a lányka felé fordult. Az anya és a gyermek egymásra nevető szemében ott ragyogott a játékos derű tisztasága. A nő felé nyúlt, kezével szelíden érintette a vállát.                                                      − Biztos van saját? Talán több is. − Váratlanul érte a nő közeledése, és a nem várt kérdést először tolakodásnak vette. A gyermek hajába kócolt, az arcát cirógatta, közben az anyját nézte. A lányka felkacagott, majd az ujját a szájába kapva Ákoshoz bújt. A nő kuncogva mindkét kezével megfogta a karját.                                                                             – Tetszik neki. – Közelebb hajolt hozzájuk, homloka a vállát érintette. Ákost zavarta a nő közelsége, a kezének érintése. A gerincén végigfutó melegség piros foltokban kiült az arcára. Nem tudta eldönteni, hogy ez a figyelem neki szól, vagy csupán egy szimpla udvariasság a gyermekével játszó ember felé. A nő felé pillantott. – Nekem is lányom van. – Közölte szárazon. Később hozzá tette.                                                             − Kész hölgy, betöltötte az ötödik évét. – A nő vissza húzódott, a dereka kiegyenesedett.                 − Lassan mennünk kell. Itt az ebéd és az alvás ideje. – Ákos a lábán lovagoltatta, majd hirtelen magasba emelte a gyermeket. Az göcögve felkacagott. A lányka mögül az asszony arcát fürkészte. Derűs volt. Látta a lágyan széthúzódó, pici résre nyíló, nedvesen duzzadó ajkakat, a napsütésben kivillanó gyöngy fogakat. Akarta, hogy a nő az élet igazságtalanul szürke tónusát megszínezze, egy átsuhanó röpke pillanatra.          − Maradjanak még. ‒ Cinkos tekintetet vetett felé. Várt egy biztató mosolyt, a kócolásra ingerlő kedves arctól.                                                                      − Szép… − Hangja elhalkult, szeme a hosszú nyakát, a kecses vállát csodálta. Nem akarta, hogy a kialakult helyzet miatt rosszul érezzék magukat ezért a széttört másodpercet összeillesztette, és a megakadt mondathoz, gyorsan hozzá tette.             − …az idő. Gyakran járnak ide? − A nő nem válaszolt, arcára a tavaszi vidámság mellé enyhe pír ült. A kislány lemászott Ákos öléből, a pad előtt düllesztet pocakkal állt, és figyelte a közelben totyogó galambokat. Ákos üres csendet érzet maga körül. Kereste a nő tekintetét, aki a padnak ülő deszkájának szélét markolta és szemével a gyermeket követte. Ákos zavarában lenyúlt a pad alá apró gömb kavicsot markolt, és a gyermek elé dobot, egyet – kettőt. A galambok a gyermek körül repdestek, csőrükkel a leeső kő után kaptak. Együtt nevetett a gyermekkel, aki izgatottan tapsolt.                                                                  – Pipi. – Hangosan kacagott, és ismételgette.           – Pipi. – Ide-oda futkározva apró karjaival hessegette a szürke szárnyas sereget. Nevették a fel-felrebbenő madarak távolságtartó mégis kíváncsi közeledését.                                                   − Mostanában keveset vagyok a lányommal. – Próbálta az együttérzés apró szikráját a nőben felvillantani, vagy csak vágyott a jóindulatára.        – Megromlott a párommal a kapcsolatunk, állandóan veszekszünk. Nem járok haza. Itt, a parkhoz közel kivett garzonlakásban alszom. A lányomat ritkán láthatom. − A nő együtt érzően megérintette a vállát, lassan végig simította, és a karján megpihent. A testén az érintéstől forróság futott végig. Ösztönösen mozdult, cselekedete mégis telve volt akarattal. Megragadta a nő kezét, a tenyerébe rejtette. Figyelte arcát, amint puhán lecsukódtak szemhéjai, pillái megremegtek.            − Zsóka vagyok. – Közölte határozottan a tekintetét rá emelve.                                                         –  Ha jót akarsz magadnak, szólíts inkább Zsónak! Azt szeretem. − Összenevettek. A nő arcán a zavartság, és a pír rajzolt apró foltokat.                   − Ákosként tartottak a pap keze alá, amikor a szentelt vizet öntötte. A családi krónika szerint igen rejtélyesen. − Arcán csúfondáros mosoly villant át.                                                                             – Anyám hallani sem akart keresztelőről. Titokban a nagyanyám és a nagynéném elloptak otthonról, a közeli templom kápolnájába vittek, hogy ne maradjak hitetlen. − Ültek kéz a kézben, előttük a gyermekkel mintha mindig egymáshoz tartoztak volna. Figyelték a kacagó lányka futkározását, a madarak izgatott totyogását, a váratlan ijedt felrebbenésüket, és a megjósolható állandó visszatérésüket, kitartó közeledésüket. A hangos szárnycsapkodástól megrettent gyermek anyjához szaladt, a combjára hajtotta fejét. A féltőn szerető anyai kéz a lágy fürtjeit simította.                                            – Jó így csendben üldögélni. Rég nem éreztem ezt a nyugalmat. ‒ Lánykához közel hajolt, mintha neki mondaná, azonban a tekintetét lassan Ákosra emelte. Nézték egymást, kitartóan, és a szemük által rögzült arcvonalak a szívükbe rajzolódott.                         – A jövőben gyakran kéne itt találkoznunk. – Jelentette ki Ákos határozottan, megragadva a kínálkozó alkalmat. Gyengéd érintéssel ráhelyezte hatalmas tenyerét az anyja térdén elnyújtózva fekvő gyermekre. Az rámosolygott, elővillantva nemrég fájdalommal növesztett fogait. Felpattant anyja öléből, felélénkülve a madarak felé futót. Néhány lépés után megállt düllesztett hassal.         − Sajnos, mi nem leszünk mostanában a parkban. Elutazunk. − Közölte Zsó rövid tömörséggel, a maga természetes egyszerűségével. Ákos elengedte a kezét, felállt, és a gyermekhez lépet. Szinte gépiesen kócolni kezdte a szőke fürtjeit. A kezeivel a galambok felé nyújtózkodó csöppség rákacagott, majd az anyára, aki a padon ült és figyelt. Ákos is visszafordult, látta az arcát. Érezte rajta azt a tiszta szívből jövő szeretetet, ami szerteárad, és bevonja, mint a marcipán édesen. A parkon átsuhanó, a rezgő levelek közt megbúvó susogó csend mind hármukat méz illatával körbe lengte, és kedvesen magához ölelte. A hír hallatán, Ákos arcán halványan egy vékony idegszál megremegett, eltorzítva vonásai nyugalmát.             – Elutazunk. – A gondolatába égette magát e szó. Nehezen tudott szabadulni a fájó érzéstől, hogy a megtalált kikelet akár csak egy percre, vagy egy napra eltűnik az életéből.                                          − Hosszabb időre? – Csendesen, visszafogottan szólt, a hangjában mégis nyugtalanság remegett. Nyugtalan volt, hisz még csak most talált rá a nőre, aki felébresztette benne a megújuló természetet. Akarta öt, és most nem veszítheti el. A ragaszkodás félelme nélküli barátságára vágyott. A barátságra, amelyet nem halványít el a távolság vagy az idő, a parkra nehezedő súlyos hallgatásba merülő csend.            − Nem tudom. Előre nem lehet tudni mennyi idő, lesz. − Szemeivel rátapadt, csodálta a nőies lágyan hullámzó vonalakat, az arcán a kifejezést, ami az első perctől kezdve áradt belűről. A nőből, aki maga volt az anya, a féltő gondoskodás, és a buja szerető. Újra éledt benne a vágy az akarat, hogy az őserővel előtörő anyát, a nőt magánál tartsa, és az élet igazságtalanul szürke tónusát általa megszínezze. Szinte görcsösen ragaszkodott hozzá, a kialakult helyzethez, hiszen félt attól, amit az idő elmulaszt, azt nem lehet újjáteremteni.           − Azt mondják, a távolság, és az idő felejtésre késztet. – Nem jött válasz. A felelet mindössze enyhén megbillenő fej, és a szemek fényében megülő csodálkozás volt. A tekintete végig futott a belülről szép szenvedélyes vágyakat ébresztő testen. Nem a vonalait csodálta, a hullámzó völgyeket, dombokat, hanem azt, amit tett vele, a mozgásának a játékát. A tekintetébe merült, ott kereste önmagát. Mereven előre bámulva kérdezte. – Kényeztető túra a családdal? – Hangjában igyekezet a barátság hangjait rezegtetni, elnyomva a vágynak nyomulós erőszakosságát. Érezte hiába szeretné, hogy kettőjük közt minden úgy maradjon, olyan tisztán, mint mikor látta közeledni, kimerevedve az időben, örökre. Sose lesz már úgy. A vágyai türelmetlenül akarták a nőt, követelték akaratosan, toporzékolva. Hozzájuk lépett, megfogta megint a kezét. Zsó hagyta, hogy a tenyerébe rejtse, és a fejét lehajtva súgta.                                                                                      – Áhhh! Nem. – Nagyot sóhajtott, melyben benne volt az elmúlt tél emléke, az a kellemes kényeztető csobbanás a világ egyetlen természetes barlangfürdőjében. Olyan hirtelen lett hideg, és abban a hidegben nem kívánt semmi mást, mint egy jó meleg fürdőt. Kézenfekvő volt számára, hogy a hóeséstől fehérlő hétvégét ne kirándulással, sétával töltse a gyermekkel, hanem melegben elnyújtózkodó lustálkodással. Ezért választotta a barlangfürdőt, és az ahhoz közeli panziót, amelynek kandallójából meghitt, otthonos meleg áradt. Az este magánya azonban fájdalmakat ébresztett a lelkében, a barátságos panzió szűk szobájában. Az éjjeli órák emlékeket idéztek, amelytől nem tudott aludni, és az egészet ébren töltötte, vigyázva az alvó gyermek álmát. Volt ideje végig gondolni az elmúlt év fájdalmát, amit még mindig nem tud a feledésnek átadni. Nem tudta a balesetben elhunyt férjét végleg elengedni. Az emlékek felhasadtak, hatalmas erővel rátörtek, most a kérdések múlt sebeit tépő emlékeiben, ahogy akkor ott a szobában. Elhúzta a kezét Ákostól, a karjait önkéntelenül megemelte, majd visszaejtette az ölébe lemondóan jelezve, most nem a kényeztetés, az öröm ideje jön.                                 – A nővéremnek kell segítenem. – Elfordította tekintetét, és közben érezte Ákos a keze után kap, megszorítja.                                                          − Családi esemény? Gyermekszületés? – Zsó elpityeregve magát, tagadóan megrázta a fejét. A kezét nem húzta vissza, inkább még erősebben szorította Ákosét.                                                           – Nem. – Préselte ki magából két hüppögés között. – Nehéz róla beszélnem. Szörnyű az egész. − A gyermek megijedt a csendesen kesergő sírástól, a nedvesedő arctól. Ő is szepegni kezdett. Kedvesen magához húzta, hüppögött még kettőt miközben a lánykát simogatta.                                                             − Nincs baj. Látod, anya se sír. – Körbe vonta varázslattal, és a kölyök arca felderült. Tiszta gyermeki bájjal kacagott.                                      − Egy éve, hogy a nővérem férje autó balesetet szenvedett, és tolókocsiba került. – Teste meggörnyedt, a múlt fájdalma nem engedte, hogy felemelkedjen.                                                                       – Oda kell utaznom! Testvérem a korházban fekszik, műtétre vár. A családnak jó jön, a segítség. Kicsik még ott is a gyerekek. − A gyermek anyjához húzódott, fejét a térdére hajtotta. Ákos nagyot sóhajtott.                                                                  – Sírj! Ne szégyelld! A könnyek elhozzák a megnyugvást. –  Közel, szorosan mellé ült, átölelte a vállát.                                                               – Az élet nagy rendező. A mindennapjainkat a sorsunkat alakítja. Bele kerget nem várt helyzetekbe, és sodor a végzetünk felé. Igen, tele van rejtéllyel, a kegyetlen szépséggel, amelybe belepusztulunk. ‒ A kimondott szavak egyre kavarogtak lelkében, és a cipő órával a kavicsok közé túrt.                                                                         – Az élet olyan gyorsan elrohan, valahogy lassítani kéne. Elszáguldunk az örömet adó szépségek mellett, és csak a tragédiák árnyékában torpanunk meg, a fájdalomtól megrázkódva. – A markában szorongatott kezét ajkához emelte.                                    – Ne! Nem akarom. Gyors ez nekem. ─ Elhúzta, nem engedte az érintést, kissé oldalt fordult. Ákos felpattant.                                                                    – Elnézést. Nem volt szándékomban, hogy bántsalak. – Zsó felé fordult, és a karját megragadva maga mellé húzta a padra.                          ─ Kellemes veled… – Lázas hevülettel kifakadt.      – Akarok veled lenni. – Ákos lágyan mutató ujját az ajkára tette.                                                    ─ Kérlek ne! Hagy most beszélni. Figyelj rám! ─  Megragadta Ákos karját.                                         ─ Muszáj erről beszélnem. Tudod, egy idő óta, nem tűröm, hogy hozzám érjenek, hogy hozzám nyúljanak. Idegesít a gondolat, hogy bárkinek is az erotikus tárgyává váljak, vagy ő az legyen számomra. ─ Mosoly suhant át az arcán.             ─ Idegenül itt ülök melletted, és mégis olyan gondolatok vannak a fejembe, amire eddig még soha nem gondoltam. Soha nem mondtam senkinek… Talán, még a férjemnek sem. ─ Lesütötte a szemét, még az arcát is elfordította.       ─ Érzem az arcomon, hogy ég, piros a zavaromtól. Nem is csodálom, hisz arra akarlak kérni, hogy érints, simogass meg. Engedd, hogy hozzád bújjak, ölelj át és ringass. − Teste meghajolt, arcával érintette a pihegő gyermeket.                                            ‒ Akarom, és még sem tehetem. Nem lehet. ‒ Kihúzta magát, ráemelte a tekintetét.                       ‒ Nagyon szeretném! Mégsem tudom elfogadni kedves közeledésedet. Most még nem. ‒ Elfordultak egymástól, mereven bámultak maguk elé.                                                                            – Ne haragudj ezért. − Apró zavar, pillanatnyi feszültség cikázott át közöttük. A nagy lapát tenyerével finoman érintette az arcát.                – Ezt nem mondhatod komolyan? Az őszinteségedet, a bizalmadat, csak köszönhetem. − Zsó belebújt arcával a meleg tenyérbe, szemét pár másodpercre lecsukta.                                                           – Mennem kell… – Nem mozdult arcát a tenyerében pihentette, és a zölden villanó szemeivel felé küldte a kikeletnek hívó üzenetét. A gyermek ujjaival az ajkán játszott. Látszott vidám pofiján, hogy szemeit elnehezíti a friss levegő.                     − Fáradt a gyerek. Valóban mennetek kell! Látlak még? – Ákosra emelt tekintetén látszott örül a kérdésnek. Gyorsan, nagy lendülettel a táskájába túrt és egy darab papírt, ceruzát vett elő.                                    ─ Ez a számom… ─ átadta, kezük összeért.                    ─ Hívj, ha gondolod!  – A gyermeket gyorsan összerendezte, készen volt az indulásra. Ákos lassan felemelkedett, ölbe kapta a kicsi lányt.          − Nem lesz gond, ha hívlak? A férjed? − Zsó nekidőlt a mellének.                                                              − Nem! Ő nem. Egy idő óta a lányommal csak ketten vagyunk. – A hosszú sóhajba ágyazott szavak után pillanatnyi csend keletkezett.                – Apukája meghalt, özvegy vagyok. Balesetet szenvedet. Ott volt az autóban, amikor a nővérem férje felborult vele. ‒ Elléptek egymástól, tekintetük elfordult, kezük mégis összeért.                   − Jól magadra aggattad a bajt, egyiket a másik után. − Elengedték egymás kezét Zsó a gyermek ruháját rendezte.                                                            − Talán így van, és ezért érzem itt bent, – mind két tenyerével a mellkasát takarta – ezt a mérhetetlen nagy haragot. Félek is, az elszenvedett veszteségek miatt keletkező fájdalomtól, hiánytól attól, hogy egyedül maradok. Senki nem fogja majd a kezem. Olyan korán meg kellet tanulnom erőt csak magamból, meríthetek. ‒ Felkapta a lányát, és a derűs tekintetével Ákost kereste, aki mellé lépett, gyengéden érintette a karját.                                         ‒ Fogjunk össze, és nevessünk együtt ezen a komisz életen. ‒ Zsó mint aki megszédült, és elveszti az egyensúlyát Ákos felé dőlt, fejét a mellkasának támasztotta.                                         ‒ Egyszer még a csapások is kifogynak. A férjem az utolsó perceiben a kórházi ágyon feküdve vigasztalt. „A beteg, amíg lélegzik, van remény”. ‒ Ákosra meresztette szemeit, és lábujjhegyre ágaskodva finoman érintette az ajkát.                        – Nekünk mennünk kell. Szia. – A férfikarok sután utána kaptak.                                                              – Várj! – Súgta. Zsó megállt csillogó szemekkel rá nézett.                                                                                  – Igen? – Nehéz terheivel hátradőlve várt.                     – Nem is tudom. Akartam, hogy megállj. Látni az arcodat. – Sután felé lépet.                                     – Hívj! –Fejét ingatva nevetett felé. Csendesen elfordult, és kissé a föld felé hajolva megindult a parkból kifelé.                                                   – Szia. – Súgta alig hallhatóan Ákos, miközben figyelte, amint távolodót a testéhez szorított, karjába rejtett lánykával, az oldalán lógó motorral. A szőkeség anyja nyakát ölelve még egy darabig felé nyújtogatta a kezét, majd megadta magát a fáradtságnak, és a vállára dőlt. Magában ácsorgó Ákos vállai megemelkedtek miközben zsebébe dugta a nagy tenyereit, s megrúgott egy közeli ködarabot.                                                                 − Játszik velünk az élet, pimaszul fintorog a képünkbe. Olyan jó lenne kinevetni…− Morogta az orra alatt. Nehéz léptekkel ő is megindult, a talpai alatt hangosan gördültek szét a fehér kövek.

Kemény és hideg kőpárkánynak dőlve,
Szürkén körbevesz, elrejt az alkonyat.
Messzi város, színes fényeit lesve,
A lelkemben oly fagyos a hangulat.
    
Magam vagyok s mégis téged keresve,
Hallani vágyom a régi dallamot.
Ég gyűrűkön át, száll felém kerengve,
Hisz árva lelkem húrjain játszhatod.  
    
Látom arcod s a kezed, húzza, vonja,
S jajongva visít tőle a hangszered.
Percig sem lankad hegedűd vonója,
Vadszenvedély lángját tükrözi szemed.

Zengve a dalt, most újra velem játszol,
Apróra törve a pillanat csendjét.
A múló idő minket összeláncol,
Míg szétszaggatod életünknek rendjét.

  Őszbe forduló

Őszül már a határ,

Barna rögök között,

Fáradt szél kószál.

Te sem vagy már.

Oda lett a csoda,

Arcodnak mosolya.

Csendesül a szoba,

Templom, az iskola.

Magas bércek hátán,

Őrzőként a vártán,

Nem áll most senki.

Nem akarok feledni!

Látod ott messze,

Tüzek gyúlnak szerte,

Jövőnek jelezve.

Vagyok, rabul ejtve.

Est borul a tájra,

Sötét a kerti fákra.

Hold ül a pitvaron,

Hiányod fáj, hagyom.

Eb szűköl az udvaron.

Morzsák az asztalon.

Égi tüzek földi mása,

Duruzsol a kályhában.

Kereng a pipa füstje,

Álmaimat feléd űzve.

Ellibbent a pillanat,

Nekem nem maradt.

                       Szél

Mit bánom én honnan jön a szél,

Az úton, lengén libbenve, másnak mit ígér,

Átölelve, a fülébe súgva mit mesél.

Jöjjön, süvítsen, lent a porban,

Kapjon fel kacagva, gyorsan,

Röppentsen magasba, fel a holdba.

Lelkem szálljon vele ragyogva,

Legyek gyermek újból gagyogva,

Öled mélyén vígan megbújva.