Laszlosandor blogja

A délelőtti fényözönt kora délutánra hatalmas eső felhők árnyékolták be. A megeredt szitáló eső, apró lélegzetvételi szünetet tartva igyekezet lehűteni a városba beszorult forróságot. Zoltán a földszintes hosszanti irányba elnyújtózó edzőterem ajtajában állt, és bámulta a vörös salakkal leborított úton elterülő hatalmas víztócsákat.

− Most is szemerkél… morogta kezét kinyújtva, tenyerébe gyűjtve és az ujjai közt elfolyatva a vízcseppeket.

A vállán megigazította sporttáskáját, és lassú léptekkel megindult, nekidőlve az arcába csapó egyre erősödő szélnek. Gyalog ment a város szürke, sötétbe burkolózott bérházai közé szorított, sárga fényfoltos, aszfalttal borított, szűk utcákon. Iparkodott, hogy találkozzon a srácokkal, akikkel az utóbbi időben szabadidejéből egyre többet volt együtt. Velük lógva, a nyári éjszakákban hosszan elnyújtva az időt, kártyáztak. Az előtte futkározó az aszfalton foltokban elterülő víztócsák tükrét kavaró szél először az eső illatát hozta, majd az arcába vágó apró ritkán ráhulló eső cseppeket. Az eső csak úgy szemergett, majd egyre sűrűbben csapódtak az aszfalthoz a hatalmas vízcseppek.   Zuhogni kezdet az eső, átláthatatlan függönyként, mosva a fákról, a házakról a rájuk rakodott szennyet. Nem torpant meg, igyekezet fáradtságot nem érezve, lankadatlan lendülettel a célja felé. Lépteit egyre szaporázta a lezúduló vízfüggönynek nekidőlve.                                      Elázva érkezett az omladozó bérház dohos pincéjéhez. Lerobogott a lépcsőn és ott állt a sárga fénytől sápadt helyiségben, ahol csak az elmúlt télen beköltözött öreg csöves tartózkodott. Jó szokása szerint megint bűzlött az olcsó bor savanyú szagától. A maga mögött hagyott évek során jól bevált szokása volt ez, megszokva az olcsó savanyú bor mámorát, és a mosdatlan, ápolatlan testének émelyítő szagát. Üveges szemekkel bámult rá. Zoltán megtorpant.                 – A többiek? A fiúk merre vannak? – Kérdezte, a szemével a pince boltíves termét kutatva. Az öreg imbolyogva felé lépet. Fejével felé biccentet, majd mereven előre, a semmibe bámult és dühösen ordított.                                                                        – Menj! Takarodj haza! – A szájából bűzös ragacsos folyadék fröcsögött szerteszét, tele árasztva a helyiséget leheletével.                                              – Eridj, innen! Nem érted?   −  Kezével lemondóan legyintet és a fejét a föld felé lógatva, ide-oda dülöngélt bal kezében maga mellett lógatott borosüveggel. A szabad jobb keze hosszú, csontos mutató ujjával előre bökdösőt, mintha azzal akarná keresztül szúrni, mint egykor azok a bolsik, akik kitántorogva a söntések ajtaján előre szeget szuronnyal, vérgőzösen rohantak Pest utcáin, tompult aggyal hőzöngve szidták a földet izzadva megművelő parasztot, és a beléjük vert meggyőződéssel üvöltötték a csasztuskájukat; „a múltat végkép eltörölni,”. A sápadtan beesett, megnyúlt ábrázatával, amelynek csontozatára ráaszalódott a bőr, egyre közelebb hajolt hozzá. Az alkarját megragadta, hidegen fonódott rá ragacsos, csontos tenyere.                                                                      − Nem akarsz te velük találkozni. −   Nehezen, fujtatva lélegzet. Felé hajolt, egész az arcáig, és az így rá lehelt orrcsavaró bűztől Zoltán megtántorodott. Gyötrő undort érzet egész testében, a gyomra megremeget.                               – Ne szórakozz öreg! − Letépte magáról a görcsösen szorító markát, és a csontos megvénült ujjakat összeszorította. Öklét a férfi arca elé emelte.         – Nyughass, ha jót akarsz! – Az aggastyán ijedten rántotta vissza a meggyötört kezét.                           − Inkább a kérdésemre válaszolj! Hol vannak a fiúk? – Ábrázatán azzal a csodálkozással, sértődőt megszeppenéssel nézet rá, amelyet a gyermeken lehet látni, amikor rajta kapják egy tiltott csín elkövetésekor. Megvonta a vállát és gyors léptekkel távolodott, közben gúnyosan felnevetett. – Nézd a kis suttyót. − Megállt háttal, csak a fejét fordította vissza, lesve Zoltánt a riadtan ugráló szemeivel. Úgy állt ott, mint amikor az isten elhagyja az embert, és magával ragadja az utolsó cseppjét a szeretetnek. Mint a művész, akiből hiányzik az emelkedettség, a szenvedélyes lelkesedés, a szerelem és az alkohol. Bár a cefre ecetes, moslék szagú hányadékán még most is kérődzött a szája. Igen az elmúlt évek alatt észrevétlenül elhagyta az isten, és azóta képtelen a boldogságra, nem tud emberként élni. A beesett, csontos, aszott pergamen bőrrel bevont arcáról olvasni lehetett a kérdést.                                        – Bűn-e, ha az elveszett szeretetet keresi? Vétkezik-e ha nem találja boldogságot, és a be nem vallott nyomorúságában pótolni igyekszik azt olcsó savanyú borral? − Megcsóválta bozontos fejét, foghíjas száját eltátotta, az arcára ült mosoly olyan volt, mint egy megveszett, megvadult eb acsarkodó vigyora.                                                    – Szaladj anyád szoknyájához! – Rivallt rá, mint az az ember, aki mindent látott már és tud, csak még nem tudatosította magában. Azt játssza, nem tud semmit.                                                                       – Minek akarod ezt a mocskot? Ezek között csak eldurvulsz, mocsokká válsz… mint én. – Felső teste enyhén előre dőlt.                                                         – Nézz rám! Ezt akarod? — Feje félre billent úgy leste. Megszédült, a lábai inogva tántorogtak, mintha ütemes táncot járna.                                              —Nem lesz semmi esélyed normális életre. – Maga elé mormogta a szavakat, majd hangosan felröhögött. Logó kezében himbálózó üveget dühösen a földre dobta. Lázadni akart, hisz nem lehet neki sem ez a sorsa. Ha ki is eset az élet sodrából, neki oda, vissza kell kerülnie.  A hangos csörömpöléssel darabokra tört üveg darabjai szanaszét repültek. Unott arccal utánuk sandított, és a kövezeten szétszóródó apró szilánkjait leste. Csosszanva lépet egyet, miközben a vállát vonogatta.                                                                  − Veled sem megyek sokra. – Legyintett az öreg felé lemondóan Zoltán, és megrázta a fejét. Némán, lassú léptekkel elindult felfelé a lépcsőn, ki a nedves utcára.                                                           − Várj! – Csendes hangon szólt utána, jéghideg józansággal. A kábító gőz a fejéből egyszeribe eltűnt.                                                                            − Láttál-e már halat szárazon? Halat, amit a partra dobtak, és még lélegzik, kapkod levegő után. – Feje ide-oda billeget, majd megmerevedett, és maga elé meredt.                                                                        – Egy darabig még kínlódik, míg végül kimúlik. – Nézte, a lépcső tetejéről a rábámuló gyermeki arcot, annak utálkozó, érthetetlen bamba ábrázatát. − Tudod mit? Rohanj utánuk! Fuss! Eridj, játszani!  Élj velük együtt te is az utca szennyében. – Gyors lépéseket tett a lépcső felé. Rongyos kosztol elzsírosodott ruhája szállt a levegőben, olyan volt, mint egy viharban feldühödött madárijesztő. Zoltán a látványtól kiugrott az utcára, a hideg eső kellemetlenül vágott bele az arcába.                                   − Menj, takarodj! Játszd azt, amit ők. Merülj a mocsokba velük együtt. — Mérgesen a lépcsőre toppantott, felfújva magát, mint a vásári erőművész, pedig olyan volt már, mint az önmaga árnyéka.                                                                       — Szaladj! Kint vannak a játszótéren. Hatalmas dobásra készülnek. Nehogy kimaradj! – Lentről, a sápadt fényből ordított felfelé, ki a sötétbe, rázva csontos karjait, mint aki egy életre el akarja ijeszteni, üldözni, de nem csak a pincéből, hanem a környékről is. Zoltán megpördült, a játszótér felé nézett. Lábai a vizes járdán, megiramodtak, hol futva, hol gyors léptekkel, magával vitte mind azokat a rossz érzéseket, gondolatokat, amit a vénember keltett benne. Lihegve érkezett a játszótérre. A homokozó homokján túl a rönkvár zsindelye alatt néma körben ácsorgó cimborák ismerős háta rajzolódott elé. A torkából az elhagyatottság magányának görcsös ordítása tört fel.                                                                                       – Hát itt vagytok? − A téren ácsorgok felé fordultak, és nagy ovációval fogadták.              – Apám, te is tudod, mikor kell jönni! − A szorosan egymás mellett álló fiuk csoportjából néhányan kiléptek és a hátának veregetésével üdvözölték.      − Az ám! Ép jókor vagy itt. – Ábris, aki köztük a legidősebb volt rápillantott, de sokat nem törődött vele. Csendben megtekert egy cigit.                        − Ha a joint körbemegy, ciki nem szívni belőle. – Mondta, és bele szívott, majd körbe adta.               − Nagyokat szívjatok belőle – Vigyorgott, miközben az egyik–másik tétovázónál, odahajolva, bátorítóan hátát veregetve kérdezte.                     − Mi van, félsz? – Vagy, arcán megvetéssel.             − Nem mered? Gyáva lélek, ha nem akarod, menj inkább haza! – Zoltánt a tarkójánál ragadta meg, magához húzta. Homlokát homlokához szorítva súgta.                                                                          – Ne tedd! Nem olyan fontos ez. Nem muszáj, ha nem akarod. – Dacosan ránézett, és elvette Ábris kezéből. Mereven egy pillanatig nézte a füstölgő jointot.                                                                      – Miért ne! A suliban is szívják. – Szájához emelte, többször mélyeket beleszívott.                            Az éjszaka öntötte rájuk az égi permetet, többen kifordultak a körből rosszul lettek, öklendezve bukdácsoltak a vizes homokon. Kijjebb az apró sóderen tenyerüket hasukra szorítva hányással küszködtek. Szétszórtan, egyesével indultak vissza a klubhelyiségbe, majd párlépés után megtorpantak. Riadt, nyúlt ábrázattal bámulták a víztócsákkal tarkított homokon táncolókat.                                                                       – Elég volt! Gyertek, menjünk vissza a pincébe. – Idegesen le-föl járkálva ordítozták.                                    − Inkább az ördög bibliája, egy üvegsörrel… – Könyörögve néztek a többiekre, azokra, akiknek bejött, és kellemes volt ez az első élmény. Az eső épp akkor kezdett újra nagyobb cseppekben záporozni, és a boldogság fényében ragyogó arcukat az ég felé fordították. Érezték amint eső végig csurogva rajta lemossa az utolsó kötöttséget. Szinte leírhatatlan érzés kerítette hatalmába a lazán ugráló srácokat, az egész világ mintha teljesen megváltozott volna körülöttük. Az amúgy is borult, nedves, sötét éjjel, még mocskosabb lett, mégis a mozgásuk úszott a szabadságban. A kábulat a könnyed érzés, a testükben szétáramló nyugalom, és az ágyékukban növekvő vágy tetszett nekik. Hajtotta őket egy megfoghatatlan belűről táplálkozó élmény boldogsága, a megfoghatatlan iránt érzet kíváncsiság. Ugyanúgy tombolt bennük ez, mint a közösen átélt első pohár ital bódulata, vagy a félhomályban a lányoktól lopott csókok mámora. Nekik maga volt ez a csoda. Mindent könnyebbnek, rózsaszínűbbnek láttak, és szépnek tűnt az élet. Mindenkit szerettek. A silány kis életük összes képzelt gondja, ébredező létük gyötrő problémája szertefoszlott, annak a súlya eltűnt. Zoltán kétségbe esve nézett a távozni készülő srácok után, és a fesztelenül vetkőző, magukból kitárulkozó táncolókra. Kiáltani próbált feléjük, hangja gyenge és gyámoltalan volt.                     − Ne hagyatok itt! Ne hagyjatok magamra! Nem tudok elmozdulni földbe gyökerezett a lábam. – Lelkében a tehetetlenség nyomasztó dühét érezte. Agya tiszta volt, mint a hideg, szeles hajnal, amelyet átjár a téli nap fénye. Ajka monoton motyogta.                                                                              – Dühös vagyok. Dühös és éhes. − A jelenségtől meglepet srácok tanácstalanul állták körbe Zoltánt, aki valóban nem tudott elmozdulni. A szájukat tátották, és nem akartak hinni a szemüknek, fülüknek. Ez tényleg megtörténhet? Rángatni, húzni kezdték, a lába még sem mozdult. Egymásba kapaszkodva láncba álltak, és megpróbálták elrántani, elhúzni öt úgy, mint egykor a kötélhúzást játszották. Nem sikerült. A növekvő kétségbeesést, a hisztis zűrzavart, Ábris oldotta meg, egy váratlan ötlettel. Rámutatott Zoltánra és azt mondta: „feloldom a varázslatot, és újra jársz”. Abban a pillanatban csoda történt, a gyökerei megszűntek létezni. Azon a csillagtalan sötét paplan alá bújt, nyári éjszakán, amikor megnyíltak a menynek csatornái, így kezdődött az őrület, ami persze nem mutatta először az igazi arcát: szabadságnak, dilinek, laza, bohémságnak látszott, és boldogságot ígért.                                   Este tíz óra lehetett, a csapat röhögve száguldott pincehelyiség felé. Az aládúcolt omladozó házhoz érve a megvadult siserahad, zajos tömege feltépte a pince vasajtaját, majd tódult le a lépcsőn, az egy szál dróton lógva himbálózó izzok sárga fényével megvilágított boltíves termébe ahol az egyik sarokból a magába roskadt öreg csöves fásult képpel bámult rájuk. Zoltán a levegőn, az utcán maradt, és boldogan táncolt, fürdött az esőben. Esze ágában sem volt a pincébe lemenni, inkább futott a közeli buszmegállóig, és felugrott a beérkező buszra. A hátsó ülésre lehuppanva, az utazok megdöbbenésére mindenen tátott szájjal röhögött. A felé érkezett megjegyzéseket, nem értette, az össze-visszaáradó szózuhatag csupán fárasztotta és dühítette. Már-már az indulat robbanni akart benne az őt fürkészők ellen, amikor a busz megállt, és kinyílt a hátsó ajtó. Váratlanul felpattant a székről, és azzal az irammal, nagy lendülettel le is ugrott. A nagy lendülettől a járdán elhasalt. Lassan dülöngélve feltápászkodott, és gyalog indult hazafelé az egyre jobban szakadó esőben. A ház kapualja ahová igyekezet, csupán csak ötpercnyire volt tőle, mégis a sétát, amíg oda ért, majdnem egy óra alatt tette meg. Küzdött önmagával az önállósulni akaró kezekkel, lábakkal, a vízzel, ami az utcán hömpölygött, néhol a bokájáig ért. Nem tudta miért, de a széles vigyorgás lefagyott az arcáról, és elkezdet rettegni. Minden lépésnél újabb és újabb kényszerképzetek törtek rá. Retteget, hogyha nem siet, meg fog fulladni az egyre emelkedő áradatban. Úsznia kellett, és így kapualjtól, kapualjig küzdött a hullámokkal.                     Másnap késő délután ébredt. Lassan, fáradtan vonszolta be magát a fürdőszobába, a mosdó csapja alá hajolt és hosszan eresztette magára a hideg vizet. A víztől csepegve, úgy elázva bámult bele a tükörbe, ahonnan egy vizenyős, vöröslő szemei alatt duzzadó dombokkal vakoskodó torz alak bámult rá vissza. Kétségbe esve, teljesen letargikus életunt állapotban.                         Később letántorgott a grundra ahol senki sem értette, mi van vele. A barátai, társai megszokták, hogy neki mindig jó a kedve, most unott egyhangúsággal bámult maga elé. Akkor ott, neki nem volt kedve a boldogsághoz, a lányok mosolyához. A vénember járt az agyában, aki felé nyújtogatta a hosszú csontos mutató ujját, na meg Ábris, aki belevitte őket ebbe a kalandba, és elfelejtette megemlíteni annak borzalmait.