A parkban

Laszlosandor•  2020. május 23. 09:03  •  olvasva: 4

Valahol távol, a szoba valamelyik rejtett sarkából hosszan, követelőzve berregni kezdet a telefon. Ákos megfordult az ágyon, lerúgva takaróját görnyedve az ágyszélére ült.                       – Ki lehet az? Ilyenkor… − Átbotorkált a szobán, a telefonért nyúl és rekedt, vontatott hangon bele szolt.                                                                        – Igen! Ákos vagyok. Tessék… − a vonal túloldalán csend volt. Ákos lélegzetét visszatartva várt. Nagyot ásítva vontatott elnyúlt hangon ismét bele szolt a telefonba.                                                      – Ki az?  − A telefonból egy női hang visszafogottan sziszegett.                                                 – Én vagyok. – Ákos, gyermeke anyjának hangját hallotta.                                                                  − Merre vagy? Ma se jöttél haza! Elhagytál… minket, a lányodat? Haza jössz még? – Ákos szótlanul a fejét ingatta, jelezni akarta ő nem tett ilyet.                                                                                    – Nem! – Tört ki belőle hangos üvöltéssel.              – Nem akarok veled élni… a lányomról soha nem mondok le. − Az arca elvörösödött, feldúltan levegő után kapkodott, fuldokolva köhögni kezdett.                                                                         – Nem akarod megérteni? Nem tudok veled együtt élni. Elhagylak… – A túloldalon kattant a telefon, a hívó a távoli csendbe veszet. Ákos letette a telefont, tépelődve állt egy darabig, majd megindult.                                                                A reggeli ébredés kábulatával vonszolta be magát a zuhany alá. A zuhanyrózsa sűrű vízcseppeket permetezett a bőrére, és azok peregve égető forrósággal gördültek alá. Hosszan áztatta magát, tűrve a körülötte gomolygó párafelhőt. Kintről újból hallotta telefonja csörgését, sürgető hívását, majd a hírtelen beálló csendet. Arcát még utoljára belemártotta a zubogó vízpermetbe végig folyatva mellkasán és kezével a zuhanycsap tekerője után matatott. A zárószerkezet nyikorogva fordult, és ő kilépve a zuhany alól törölközőbe csavarta magát. Mezítelen lábbal lépdelt a teakonyhába, maga mögött hagyva a kövön kirajzolódó vizes talpának nyomát. A konyhai csapból engedett forró vízbe kávét kevert. Kezében a csészével a szobába botorkált, tétován megállva az ablaknál. Kitekintve bámulta az utca szürkeségét, az álmos ürességét, és közben szürcsölte a cukor nélküli feketét. A hajnali derengés hirtelen gyorsasággal érkezett, aranyos sugara megcsillant az ablak üvegén, fénylőn táncolva és a padlón lassan előrekúszva világított be a szobába. Csendesült lelkében a reggeli ébredés rossz hangulata. A csészéjét az ablak párkányára tette, és a székre dobált ruhadarabokat határozott mozdulatokkal magára kapkodta. Fürge lábakkal robogott le a lépteitől visszhangos lépcsőház elszürkült, repedezet falai közt, a töredezet, kopott lépcsőn. Az utcára lépve beleszimatolt a hajnal frissességébe, és zsebre dugott kézzel ráérősen lépkedve a szerkesztőség felé indult.                                                            A délelőtti szerkesztőségi megbeszélés az irodában hamar befejeződött és a kora délutáni sajtó tájékoztatót lemondták. A nap hátralévő részében nem akadt dolga. A szerkesztőség kapujában álldogált a kezét zsebre vágva. Bámulta a belvárosi forgatagot a zsúfolt utcákat, a hömpölygő emberáradatot, a lámpa sorok által szabályozott gépjárművek lüktető haladását. Iszonyodva fordult el, rosszul érezte magát. A nyomasztó látványtól megrázkódott, és mint aki megrettent gyors léptekkel megindult. Lelkében nagy ürességet érzett. Menekülni akart e nyomasztó érzés elöl. A fejét felvetve, beleszimatolt a levegőbe, és rohant a szabadság felé, a zöldellő közeli parkba. Szüksége volt a szabadság illúzióját árasztó levegőre, a szél játékára. Odaérve a korai tavasz fényáradatban úszó természet szigetéhez megtorpant, majd, mint aki hideg vízbe lépdel megindult a fehér kövekkel borított sétányon. Lassan, kényelmesen lépkedet, magába szívta a tavasz édes virág illatát. A virágzó tölgyek kusza, magasba törő, görbülő ágai, és a tenyérként integető levelei közt átszűrődő fény megvillant a napszemüvegén. A park vidám gyermek hangjai, az érzéki szenvedélyt keltő merészen levetkőző nők sem tudták feledtetni az elmúlt szerelemnek kora hajnali telefon hívását, amely kiverte a szeméből az álmot. A parki sétaút kövei csikorogtak a léptei alatt, majd csend lett. Megállt és körülnézett, a szökőkúthoz közeli padra leült. Arcát a délelőtti fényzuhatagba merítette. Szemhéja lecsukódott, bőre fürdött a meleg tavaszi fényáradatban. Távolról, gyorsan közeledő lábdobogás, kerékzörgés hallatszott, és egy váratlan tompa puffanást érzett a lábán. Szemüvegét a homlokára tolta. Tekintete találkozott egy arcába kacagó szőke göndör fürtökbe bújt boldogsággal. A lánykával, aki az apró lábaival hajtott motoros nyuszival hozzá száguldott, és most karját felé nyújtva az arcába nevet. Hozzáhajolva ujjaival bele kócolt a lenge fürtjeibe, amikor meglátta a gyors léptekkel közeledő nőt. Figyelte, mint a vadász a nemes vadat. Figyelte a mozgásából kitörő őserőt, az anyát, amint mosolyogva megállt felette.                         − Elnézést, olyan szeles. − A nő leült a padra. Egészen közel hozzá. Enyhén előre hajolva, mosolyogva csodálta kettőjük játékát. Ákos nem nézet rá, kerülte a tekintetét. Nem akarta, hogy szemük találkozzon. Félt, az ébredő természet édes illatát magába szívni. Rezdületlen arccal térdére emelte a gyermeket. A mozdulatába rejtette szándékát, meg akarta állítani a pillanatot. A szavaival el akarta érni, magához ölelni, hogy érezhesse újra az örök kezdetet jelentő kikelet bódulatát, ha csak egy félórára is.                                   − Kétéves? −      A szeme sarkából lesett a nőre.          − Igen, kétéves nagylány. − A nő kihúzta magát. Egyenes derékkal ült, az arcán a büszkeség mosolyával, míg a lábait összezárva kissé a pad alá húzta. Karjai az ölében nyugodtak, hogy szükség esetén védő szárnyként a gyereket ölelhesse.           − Látom, van tapasztalat. − Kicsit előre dőlt, arcával a lányka felé fordult. Az anya és a gyermek egymásra nevető szemében ott ragyogott a játékos derű tisztasága. A nő felé nyúlt, kezével szelíden érintette a vállát.                                                      − Biztos van saját? Talán több is. − Váratlanul érte a nő közeledése, és a nem várt kérdést először tolakodásnak vette. A gyermek hajába kócolt, az arcát cirógatta, közben az anyját nézte. A lányka felkacagott, majd az ujját a szájába kapva Ákoshoz bújt. A nő kuncogva mindkét kezével megfogta a karját.                                                                             – Tetszik neki. – Közelebb hajolt hozzájuk, homloka a vállát érintette. Ákost zavarta a nő közelsége, a kezének érintése. A gerincén végigfutó melegség piros foltokban kiült az arcára. Nem tudta eldönteni, hogy ez a figyelem neki szól, vagy csupán egy szimpla udvariasság a gyermekével játszó ember felé. A nő felé pillantott. – Nekem is lányom van. – Közölte szárazon. Később hozzá tette.                                                             − Kész hölgy, betöltötte az ötödik évét. – A nő vissza húzódott, a dereka kiegyenesedett.                 − Lassan mennünk kell. Itt az ebéd és az alvás ideje. – Ákos a lábán lovagoltatta, majd hirtelen magasba emelte a gyermeket. Az göcögve felkacagott. A lányka mögül az asszony arcát fürkészte. Derűs volt. Látta a lágyan széthúzódó, pici résre nyíló, nedvesen duzzadó ajkakat, a napsütésben kivillanó gyöngy fogakat. Akarta, hogy a nő az élet igazságtalanul szürke tónusát megszínezze, egy átsuhanó röpke pillanatra.          − Maradjanak még. ‒ Cinkos tekintetet vetett felé. Várt egy biztató mosolyt, a kócolásra ingerlő kedves arctól.                                                                      − Szép… − Hangja elhalkult, szeme a hosszú nyakát, a kecses vállát csodálta. Nem akarta, hogy a kialakult helyzet miatt rosszul érezzék magukat ezért a széttört másodpercet összeillesztette, és a megakadt mondathoz, gyorsan hozzá tette.             − …az idő. Gyakran járnak ide? − A nő nem válaszolt, arcára a tavaszi vidámság mellé enyhe pír ült. A kislány lemászott Ákos öléből, a pad előtt düllesztet pocakkal állt, és figyelte a közelben totyogó galambokat. Ákos üres csendet érzet maga körül. Kereste a nő tekintetét, aki a padnak ülő deszkájának szélét markolta és szemével a gyermeket követte. Ákos zavarában lenyúlt a pad alá apró gömb kavicsot markolt, és a gyermek elé dobot, egyet – kettőt. A galambok a gyermek körül repdestek, csőrükkel a leeső kő után kaptak. Együtt nevetett a gyermekkel, aki izgatottan tapsolt.                                                                  – Pipi. – Hangosan kacagott, és ismételgette.           – Pipi. – Ide-oda futkározva apró karjaival hessegette a szürke szárnyas sereget. Nevették a fel-felrebbenő madarak távolságtartó mégis kíváncsi közeledését.                                                   − Mostanában keveset vagyok a lányommal. – Próbálta az együttérzés apró szikráját a nőben felvillantani, vagy csak vágyott a jóindulatára.        – Megromlott a párommal a kapcsolatunk, állandóan veszekszünk. Nem járok haza. Itt, a parkhoz közel kivett garzonlakásban alszom. A lányomat ritkán láthatom. − A nő együtt érzően megérintette a vállát, lassan végig simította, és a karján megpihent. A testén az érintéstől forróság futott végig. Ösztönösen mozdult, cselekedete mégis telve volt akarattal. Megragadta a nő kezét, a tenyerébe rejtette. Figyelte arcát, amint puhán lecsukódtak szemhéjai, pillái megremegtek.            − Zsóka vagyok. – Közölte határozottan a tekintetét rá emelve.                                                         –  Ha jót akarsz magadnak, szólíts inkább Zsónak! Azt szeretem. − Összenevettek. A nő arcán a zavartság, és a pír rajzolt apró foltokat.                   − Ákosként tartottak a pap keze alá, amikor a szentelt vizet öntötte. A családi krónika szerint igen rejtélyesen. − Arcán csúfondáros mosoly villant át.                                                                             – Anyám hallani sem akart keresztelőről. Titokban a nagyanyám és a nagynéném elloptak otthonról, a közeli templom kápolnájába vittek, hogy ne maradjak hitetlen. − Ültek kéz a kézben, előttük a gyermekkel mintha mindig egymáshoz tartoztak volna. Figyelték a kacagó lányka futkározását, a madarak izgatott totyogását, a váratlan ijedt felrebbenésüket, és a megjósolható állandó visszatérésüket, kitartó közeledésüket. A hangos szárnycsapkodástól megrettent gyermek anyjához szaladt, a combjára hajtotta fejét. A féltőn szerető anyai kéz a lágy fürtjeit simította.                                            – Jó így csendben üldögélni. Rég nem éreztem ezt a nyugalmat. ‒ Lánykához közel hajolt, mintha neki mondaná, azonban a tekintetét lassan Ákosra emelte. Nézték egymást, kitartóan, és a szemük által rögzült arcvonalak a szívükbe rajzolódott.                         – A jövőben gyakran kéne itt találkoznunk. – Jelentette ki Ákos határozottan, megragadva a kínálkozó alkalmat. Gyengéd érintéssel ráhelyezte hatalmas tenyerét az anyja térdén elnyújtózva fekvő gyermekre. Az rámosolygott, elővillantva nemrég fájdalommal növesztett fogait. Felpattant anyja öléből, felélénkülve a madarak felé futót. Néhány lépés után megállt düllesztett hassal.         − Sajnos, mi nem leszünk mostanában a parkban. Elutazunk. − Közölte Zsó rövid tömörséggel, a maga természetes egyszerűségével. Ákos elengedte a kezét, felállt, és a gyermekhez lépet. Szinte gépiesen kócolni kezdte a szőke fürtjeit. A kezeivel a galambok felé nyújtózkodó csöppség rákacagott, majd az anyára, aki a padon ült és figyelt. Ákos is visszafordult, látta az arcát. Érezte rajta azt a tiszta szívből jövő szeretetet, ami szerteárad, és bevonja, mint a marcipán édesen. A parkon átsuhanó, a rezgő levelek közt megbúvó susogó csend mind hármukat méz illatával körbe lengte, és kedvesen magához ölelte. A hír hallatán, Ákos arcán halványan egy vékony idegszál megremegett, eltorzítva vonásai nyugalmát.             – Elutazunk. – A gondolatába égette magát e szó. Nehezen tudott szabadulni a fájó érzéstől, hogy a megtalált kikelet akár csak egy percre, vagy egy napra eltűnik az életéből.                                          − Hosszabb időre? – Csendesen, visszafogottan szólt, a hangjában mégis nyugtalanság remegett. Nyugtalan volt, hisz még csak most talált rá a nőre, aki felébresztette benne a megújuló természetet. Akarta öt, és most nem veszítheti el. A ragaszkodás félelme nélküli barátságára vágyott. A barátságra, amelyet nem halványít el a távolság vagy az idő, a parkra nehezedő súlyos hallgatásba merülő csend.            − Nem tudom. Előre nem lehet tudni mennyi idő, lesz. − Szemeivel rátapadt, csodálta a nőies lágyan hullámzó vonalakat, az arcán a kifejezést, ami az első perctől kezdve áradt belűről. A nőből, aki maga volt az anya, a féltő gondoskodás, és a buja szerető. Újra éledt benne a vágy az akarat, hogy az őserővel előtörő anyát, a nőt magánál tartsa, és az élet igazságtalanul szürke tónusát általa megszínezze. Szinte görcsösen ragaszkodott hozzá, a kialakult helyzethez, hiszen félt attól, amit az idő elmulaszt, azt nem lehet újjáteremteni.           − Azt mondják, a távolság, és az idő felejtésre késztet. – Nem jött válasz. A felelet mindössze enyhén megbillenő fej, és a szemek fényében megülő csodálkozás volt. A tekintete végig futott a belülről szép szenvedélyes vágyakat ébresztő testen. Nem a vonalait csodálta, a hullámzó völgyeket, dombokat, hanem azt, amit tett vele, a mozgásának a játékát. A tekintetébe merült, ott kereste önmagát. Mereven előre bámulva kérdezte. – Kényeztető túra a családdal? – Hangjában igyekezet a barátság hangjait rezegtetni, elnyomva a vágynak nyomulós erőszakosságát. Érezte hiába szeretné, hogy kettőjük közt minden úgy maradjon, olyan tisztán, mint mikor látta közeledni, kimerevedve az időben, örökre. Sose lesz már úgy. A vágyai türelmetlenül akarták a nőt, követelték akaratosan, toporzékolva. Hozzájuk lépett, megfogta megint a kezét. Zsó hagyta, hogy a tenyerébe rejtse, és a fejét lehajtva súgta.                                                                                      – Áhhh! Nem. – Nagyot sóhajtott, melyben benne volt az elmúlt tél emléke, az a kellemes kényeztető csobbanás a világ egyetlen természetes barlangfürdőjében. Olyan hirtelen lett hideg, és abban a hidegben nem kívánt semmi mást, mint egy jó meleg fürdőt. Kézenfekvő volt számára, hogy a hóeséstől fehérlő hétvégét ne kirándulással, sétával töltse a gyermekkel, hanem melegben elnyújtózkodó lustálkodással. Ezért választotta a barlangfürdőt, és az ahhoz közeli panziót, amelynek kandallójából meghitt, otthonos meleg áradt. Az este magánya azonban fájdalmakat ébresztett a lelkében, a barátságos panzió szűk szobájában. Az éjjeli órák emlékeket idéztek, amelytől nem tudott aludni, és az egészet ébren töltötte, vigyázva az alvó gyermek álmát. Volt ideje végig gondolni az elmúlt év fájdalmát, amit még mindig nem tud a feledésnek átadni. Nem tudta a balesetben elhunyt férjét végleg elengedni. Az emlékek felhasadtak, hatalmas erővel rátörtek, most a kérdések múlt sebeit tépő emlékeiben, ahogy akkor ott a szobában. Elhúzta a kezét Ákostól, a karjait önkéntelenül megemelte, majd visszaejtette az ölébe lemondóan jelezve, most nem a kényeztetés, az öröm ideje jön.                                 – A nővéremnek kell segítenem. – Elfordította tekintetét, és közben érezte Ákos a keze után kap, megszorítja.                                                          − Családi esemény? Gyermekszületés? – Zsó elpityeregve magát, tagadóan megrázta a fejét. A kezét nem húzta vissza, inkább még erősebben szorította Ákosét.                                                           – Nem. – Préselte ki magából két hüppögés között. – Nehéz róla beszélnem. Szörnyű az egész. − A gyermek megijedt a csendesen kesergő sírástól, a nedvesedő arctól. Ő is szepegni kezdett. Kedvesen magához húzta, hüppögött még kettőt miközben a lánykát simogatta.                                                             − Nincs baj. Látod, anya se sír. – Körbe vonta varázslattal, és a kölyök arca felderült. Tiszta gyermeki bájjal kacagott.                                      − Egy éve, hogy a nővérem férje autó balesetet szenvedett, és tolókocsiba került. – Teste meggörnyedt, a múlt fájdalma nem engedte, hogy felemelkedjen.                                                                       – Oda kell utaznom! Testvérem a korházban fekszik, műtétre vár. A családnak jó jön, a segítség. Kicsik még ott is a gyerekek. − A gyermek anyjához húzódott, fejét a térdére hajtotta. Ákos nagyot sóhajtott.                                                                  – Sírj! Ne szégyelld! A könnyek elhozzák a megnyugvást. –  Közel, szorosan mellé ült, átölelte a vállát.                                                               – Az élet nagy rendező. A mindennapjainkat a sorsunkat alakítja. Bele kerget nem várt helyzetekbe, és sodor a végzetünk felé. Igen, tele van rejtéllyel, a kegyetlen szépséggel, amelybe belepusztulunk. ‒ A kimondott szavak egyre kavarogtak lelkében, és a cipő órával a kavicsok közé túrt.                                                                         – Az élet olyan gyorsan elrohan, valahogy lassítani kéne. Elszáguldunk az örömet adó szépségek mellett, és csak a tragédiák árnyékában torpanunk meg, a fájdalomtól megrázkódva. – A markában szorongatott kezét ajkához emelte.                                    – Ne! Nem akarom. Gyors ez nekem. ─ Elhúzta, nem engedte az érintést, kissé oldalt fordult. Ákos felpattant.                                                                    – Elnézést. Nem volt szándékomban, hogy bántsalak. – Zsó felé fordult, és a karját megragadva maga mellé húzta a padra.                          ─ Kellemes veled… – Lázas hevülettel kifakadt.      – Akarok veled lenni. – Ákos lágyan mutató ujját az ajkára tette.                                                    ─ Kérlek ne! Hagy most beszélni. Figyelj rám! ─  Megragadta Ákos karját.                                         ─ Muszáj erről beszélnem. Tudod, egy idő óta, nem tűröm, hogy hozzám érjenek, hogy hozzám nyúljanak. Idegesít a gondolat, hogy bárkinek is az erotikus tárgyává váljak, vagy ő az legyen számomra. ─ Mosoly suhant át az arcán.             ─ Idegenül itt ülök melletted, és mégis olyan gondolatok vannak a fejembe, amire eddig még soha nem gondoltam. Soha nem mondtam senkinek… Talán, még a férjemnek sem. ─ Lesütötte a szemét, még az arcát is elfordította.       ─ Érzem az arcomon, hogy ég, piros a zavaromtól. Nem is csodálom, hisz arra akarlak kérni, hogy érints, simogass meg. Engedd, hogy hozzád bújjak, ölelj át és ringass. − Teste meghajolt, arcával érintette a pihegő gyermeket.                                            ‒ Akarom, és még sem tehetem. Nem lehet. ‒ Kihúzta magát, ráemelte a tekintetét.                       ‒ Nagyon szeretném! Mégsem tudom elfogadni kedves közeledésedet. Most még nem. ‒ Elfordultak egymástól, mereven bámultak maguk elé.                                                                            – Ne haragudj ezért. − Apró zavar, pillanatnyi feszültség cikázott át közöttük. A nagy lapát tenyerével finoman érintette az arcát.                – Ezt nem mondhatod komolyan? Az őszinteségedet, a bizalmadat, csak köszönhetem. − Zsó belebújt arcával a meleg tenyérbe, szemét pár másodpercre lecsukta.                                                           – Mennem kell… – Nem mozdult arcát a tenyerében pihentette, és a zölden villanó szemeivel felé küldte a kikeletnek hívó üzenetét. A gyermek ujjaival az ajkán játszott. Látszott vidám pofiján, hogy szemeit elnehezíti a friss levegő.                     − Fáradt a gyerek. Valóban mennetek kell! Látlak még? – Ákosra emelt tekintetén látszott örül a kérdésnek. Gyorsan, nagy lendülettel a táskájába túrt és egy darab papírt, ceruzát vett elő.                                    ─ Ez a számom… ─ átadta, kezük összeért.                    ─ Hívj, ha gondolod!  – A gyermeket gyorsan összerendezte, készen volt az indulásra. Ákos lassan felemelkedett, ölbe kapta a kicsi lányt.          − Nem lesz gond, ha hívlak? A férjed? − Zsó nekidőlt a mellének.                                                              − Nem! Ő nem. Egy idő óta a lányommal csak ketten vagyunk. – A hosszú sóhajba ágyazott szavak után pillanatnyi csend keletkezett.                – Apukája meghalt, özvegy vagyok. Balesetet szenvedet. Ott volt az autóban, amikor a nővérem férje felborult vele. ‒ Elléptek egymástól, tekintetük elfordult, kezük mégis összeért.                   − Jól magadra aggattad a bajt, egyiket a másik után. − Elengedték egymás kezét Zsó a gyermek ruháját rendezte.                                                            − Talán így van, és ezért érzem itt bent, – mind két tenyerével a mellkasát takarta – ezt a mérhetetlen nagy haragot. Félek is, az elszenvedett veszteségek miatt keletkező fájdalomtól, hiánytól attól, hogy egyedül maradok. Senki nem fogja majd a kezem. Olyan korán meg kellet tanulnom erőt csak magamból, meríthetek. ‒ Felkapta a lányát, és a derűs tekintetével Ákost kereste, aki mellé lépett, gyengéden érintette a karját.                                         ‒ Fogjunk össze, és nevessünk együtt ezen a komisz életen. ‒ Zsó mint aki megszédült, és elveszti az egyensúlyát Ákos felé dőlt, fejét a mellkasának támasztotta.                                         ‒ Egyszer még a csapások is kifogynak. A férjem az utolsó perceiben a kórházi ágyon feküdve vigasztalt. „A beteg, amíg lélegzik, van remény”. ‒ Ákosra meresztette szemeit, és lábujjhegyre ágaskodva finoman érintette az ajkát.                        – Nekünk mennünk kell. Szia. – A férfikarok sután utána kaptak.                                                              – Várj! – Súgta. Zsó megállt csillogó szemekkel rá nézett.                                                                                  – Igen? – Nehéz terheivel hátradőlve várt.                     – Nem is tudom. Akartam, hogy megállj. Látni az arcodat. – Sután felé lépet.                                     – Hívj! –Fejét ingatva nevetett felé. Csendesen elfordult, és kissé a föld felé hajolva megindult a parkból kifelé.                                                   – Szia. – Súgta alig hallhatóan Ákos, miközben figyelte, amint távolodót a testéhez szorított, karjába rejtett lánykával, az oldalán lógó motorral. A szőkeség anyja nyakát ölelve még egy darabig felé nyújtogatta a kezét, majd megadta magát a fáradtságnak, és a vállára dőlt. Magában ácsorgó Ákos vállai megemelkedtek miközben zsebébe dugta a nagy tenyereit, s megrúgott egy közeli ködarabot.                                                                 − Játszik velünk az élet, pimaszul fintorog a képünkbe. Olyan jó lenne kinevetni…− Morogta az orra alatt. Nehéz léptekkel ő is megindult, a talpai alatt hangosan gördültek szét a fehér kövek.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom