Laszlosandor blogja

A lányok, akik az égre rajzolták a napot

 

1./

Ott hol a Szilas patak ered,

S szalad ki lankás rétre,

Fák közt magában ház áll, rejtve.

Vajon kik lakhatnak benne?

Anyó, papó s két leányka,

Velük eset meg e csoda.

A csoda, melyről most mesélek,

Hosszú sorokban regélek.

 

Domb mögül kacsint a napsugár

Vörösen ébredezz a táj.

Bércen-völgyön pajkos szél kószál,

Fut előle a vak homály.

Zizzent levelet, zörrent ágat,

Aranybegy füttyent néhányat.

Kakas az ébresztőt kiáltja,

Ne jöjjön a hajnal hiába.

 

Alig rikkantja el a hármat,

Papóka hagyja el a házat.

Lovára pattan, s vágtat,

Sorban lehagyva a fákat.

Dűlőútra mikor ráfordul,

Kivert eb szűköl, rámordul.

Öreg varjú károg, felreppen,

Mező füvén harmat cseppen.

 

Alig pirkad s a ház is ébren,

Anyó kamrát dúlja éppen.

Eljött már a munka ideje,

Feje gondokkal van tele.

Pörögve táncát egyre, ropja

Repdesve ide s oda.

Kezébe ragadva meg nem áll,

Perdül, fordul a fakanál.

 

Hisz Ő, e ház bűbáj asszonya,

Jövendőd előre látja.

Tudja mihaszna fűnek, fának,

Tücsöknek, s zöld békának.

Tudása természetfeletti,

Nem lehet öt megkerülni.

Varázsol csodát, s szépet,

Kergeti a betegséget.

 

Tiszta kötényt köt s fejkendőt,

Felkapja a zsíros bödönt.

Míg tekenőben kell a tészta,

Tepsiket bőszen zsírozza.

Ebédre sül kolbász s hurka,

Felforrt tejet félre húzza.

Tűzre vett néhány fahasábot,

Reggelre süt ízes fánkot.

 

Konyha zsémbes asszonya dirigál,

Kés, villa, kanál sorba áll.

Szalad is már ki a kamrába,

Na meg, százfelé a lába.

Azt se tudja hol áll a feje,

Ma még végez e, a keze.

Ivett ekkor toppant eléje,

Vegye öt fel, az ölébe.

 

 

Kezeit nyújtotta feléje,

Mosolygós szemekkel kérte.

Anyó kövülten, dermedten állt,

Szorongatva fakanalát.

Kezeit ég felé emelte,

Úgy perlekedett véle.

Szűk ez a konyha, lábassal tele,

Nincsen itt másnak most helye.

 

Szikrát szórt mind a két szeme,

Ölelésre nincs ideje.

Eridj, inkább a kertkapuba,

Lesd ott, papó jön e haza!

Ott rögvest találkozol vele,

S ölel majd mind két keze.

Kerekedett Ivett szeme,

Könnyekkel lett ám az tele.

 

 

Nem ilyen bánásmódhoz szokott,

Ezért talán csodálkozott.

Vállat vonva fordult, távozott,

S egy percig, tán habozott.

Pörgött, kezét csípőre tette,

Úgy ugrott ki a lépcsőre.

Onnan szemlélte meg a kertet,

Rozsát, amit papó kedvelt.

 

 

A kis szöszke alig távozott,

Valaki csendben beosont.

Fekete fürtje szemére hullt,

Csendben anyó lábához bújt.

Mint tejes macska hozzá simult,

Vén szüle lágyan felé nyúlt.

Kezébe vette. Anett cseppem.

S ringatta már az ölben.

 

Mikor lágyan kőre letette,

Bújtatta kicsiny köténybe.

Sebtében fésűt kerített,

Copfjába színes gumit tett.

Magához ölelte, s leste,

Csüngve rajt, kedvét kereste.

Titkolt szavakat felé súgva,

Száz bűbájra tanította.

 

Ivett ez alatt nem duzzogott,

Biz otthagyott csapot-papot.

Cipője hangosan kopogott,

A kövön kip-kop dallamot.

Szoknyája pörögve, suhogott,

Ahogy azon végig futott.

Így érkezett lépcsőnek aljára,

Ház zöldellő udvarára.

 

Onnan szelíden visszanézet,

A ház ajtaján beleset.

Látott felé villanó szemet,

Zölden fénylőt, s nevetett.

Anett arca felé ragyogott,

Ráöltött nyelvel grimaszolt.

Anyó, tésztás tálhoz vezette,

Boszorkány létre nevelte.

 

Lépcső alján szótlanul állva,

Szöszke lány szívét bezárta.

Arcának pírja lett hófehér,

Bőre bársonya csupa dér.

Tágra nyílt szeme, lesett nagyot,

Menten ajkába harapott.

Biz az orra a földet verte,

Oda lett maradék kedve.

 

Kapta magát sarkon fordult,

S azon nyomban meglódult.

Indult volna rögvest a világba,

Ha kapu, útját nem állja.

Nyikorogva nyílt, s rámordult,

Jobb, ha már is visszafordulsz.

Nem engedhetlek ki az útra,

Szaladj, bánatodba bújva.

 

 

Feje felett a kéklő eget,

Fehérrel festett felleget,

A napot, mely felé nevetett

S ragyogva ont meleget,

Ő bizony egyiket se látta.

Búsan bújt diófa árnyékába.

Ott az udvaron a fa alatt,

Botot talált hatalmasat.

 

Gyorsan, földbe véset egy napot,

Pont ott, hol a fű kikopott.

Rajzát innen-onnan csodálta,

Lelkesen tovább firkálta.

Rácsokat, s sötét felleget,

Így már a nap sem nevetett.

Ő tett-vett, dúdolt csendesen,

Felnézet, érkezőt lessen.

 

 

Kapu felé lépet egy-kettőt,

De kit várt, az biz még nem jött.

Mezőn, s réten szertenézzen,

Ágaskodott kerítésen.

Szánton futott a tapsifüles,

Nagyot ugrott, ó mi ügyes.

Fű között gyors gyík iramodott,

Fa odvába mókus lakott.

 

Ott távol, a kerített réten,

Ménes legel, fürdik fényben.

Sárga csikó anyját hajtja,

Szökell, iramlik utána.

Pej, fekete s sárga kanca

Rúg, s kapál, vére hajtja.

Mén messze a dombon áll

Figyel, s türelmesen vár.

 

Rövidült a fának árnyéka,

Csendesen tűrt még a lányka.

Fűről katicát vett a karjára,

Virágot tűzött hajába.

Barna szemei felragyogtak,

Tündér lesz belőle, holnap.

Halkan neszelt, figyelt a tájék,

Várt, s ekkor csoda történt.

 

A kapu lassan megnyikordult,

Valaki rajta befordult.

Papó állt a kert kapujába.

Ugrott azonnal nyakába.

Kis támadó, mint piros alma

Fen a fán, úgy csüngött rajta.

Megjöttél! Kiáltott kacagva,

Mosolyát szerteárasztva.

 

 

Nóziját az arcába nyomta,

A puszija csattant rajta.

Papó szorosan átkarolta,

Míg lova kantárját fogta.

Te kis szeles. Vigyázz el ne ess!

Jól van most már elég. Eresz!

Derékon kapta s letette,

Lovát szénához vezette.

 

 

Lányka, kezét megragadta,

Ámult, nézet csodálkozva.

Csacsog, be nem állna a szája,

Kérdez, s az nem hibája.

Papó merre vitt el a hajnal,

Mely ágyból vert madár zajjal?

Megáll, karóhoz lovát köti,

Figyeljen, állát emeli.

 

 

Jártam, hol édes vizű patak,

Habjai közt úsznak a halak.

Messzi lankán, ott zöldül a fű,

S lovat kerít a gyepű.

Pajkos csikó anyját kergeti

Patája földet fölveri.

Nyerít, s horkant a sok kanca,

Szabadok, nincs rajtuk zabla.

 

 

Ágaskodva én is láttam,

Míg jöttödre árván vártam.

Ám nézd pej háta gyöngyöző,

Izzat s ez nem tűrhető.

Nyerget, izzasztót levéve,

Rakta mindet helyére.

Kezébe szalmát ragadott,

Menten neki állt, csutakolt.

 

 

Szorgos ám e lány, s ügyes,

Kíváncsi s világra kiles.

Lovat takar, kis szemfüles.

Nézz ide! Táskám sem üres.

Utamon ezer kincsre leltem,

Néked mindet összeszedtem.

Pej hátán nyereghez kötöttem,

S véle hozzád ügettem.

 

 

Nézem azon nyomban papó,

Ám holdfényt várja az itató.

Itt egy répa ezt neki adom,

Vágta után jár jutalom.

Türelmetlen, rúg s kapál,

Kaparni is kell a patán.

Rögvest helyére vezetem,

S friss szénával etetem.

 

 

Mond tündérem, kicsi angyalom,

Miért szomorú az arcod?

Szemedre a pityergés rajzolt,

Maszatos sötétlő foltot?

Tán anyó turpisságon kapott,

S azért dorgált, megszidott?

Anyó? Vállait jól felhúzta,

Karjait szerte széttárta.

 

 

Rebbent hajának pajkos tincse,

Fejét rázva, nemet intse.

Ő száját szidás el nem hagyta,

Küldött ide, a kapuba.

Oly temérdek sok ám a dolga,

Nem végez vele tán soha.

Láb alá nem kel ki apróka,

Vélem még se volt goromba.

 

Hát miért bús a kis tündérem?

Kíváncsian kérve kérdem.

Papóka, azt én nem tudhatom,

Tündér miért rí oly nagyon.

Magam játszom itt az udvaron,

Ugrándozva itt a napon.

Míg anyó s Anett az üst körül,

Kanalaz, vigad, s örül.

 

Sütnek, főznek, titkokról súgnak,

Ősi mondókát mormolnak.

Kondér körül táncukat lejtik,

Fortyognak délig, napestig.

Űzik a régi mesterséget,

Nem szeretik a vendéget.

Szemmel verik, ki oda belép,

Nem találja többé helyét.

 

 

Míg figyelt lányka szavára,

Szíve jajdult a panaszra.

Eridj! Gyorsan tedd be a kaput,

Futástól kopjon a sarud.

Ivett futott is hamarjában,

Szél keringet a nyomában.

Lökött egyet kertnek kapuján,

Nem kesergett már a búján.

Rögvest vetett cigánykereket,

No meg mást is, egy bukfencet.

Papó csodálta, szemes e lány,

Nyomába nem jő, senki tán.

Kócolta, beletúrt hajába,

Hívta lépjen be a házba.

Ivett a kérésre nem mozdult

Csendben ölelt, hozzá simult.

 

Nékem milyen kincseket hoztál?

Megmutatni ne habozzál.

Kapta hát zsákját azon nyomban,

Nyakát oldva hamarjában.

Less csak ide! Ez egy babaház.

Irigy ne légy arra vigyáz.

Lány ajkára görbült a sírás,

Hisz ez mind csak léc, semmi más.

 

Bizony ám! Lesz furás, faragás,

Kip-kop hangos kopácsolás.

Versengünk a fakopáccsal,

A patkót verő kováccsal.

Meg lásd, elkészül egy - kettőre,

Gondod lehet sok vendégre.

A teát szürcsölő manókra,

Kincseit rejtő koboldra.

 

Nadrágszárába kapaszkodva,

Kukucskált, s súgva mondta.

Biz azt meghallja a nagyanyó,

Nem lesz belőle semmi jó.

Füstölög, dohog azon nyomban,

Seprűjével ide toppan.

Papó hangosan felnevetett,

Megölelve a gyermeket.

 

Na, tündérem! Most mi legyen?

Megoldás kulcsa kezedben.

Szeme éji csillag, ragyogtak,

Boldogságtól felkacagtak.

Szája elé emelte ujját,

Elcsendesítette hangját.

Pszt! Papó csendesen! Ha mondom.

Megoldásra lesz majd gondom.

 

Énekelek kint az udvaron,

Kopácsolást túl harsogom.

Tündék vélem harsogják dalom,

Vígan zeng a sokadalom.

Ha az ég zeng, anyó rám figyel,

Felém fülel, velem perel.

Zsémbel, s fut végig a tornácon,

Szemével kutat, less, lásson.

 

 

Bújtak kíváncsi szemek elöl,

Ott hol a rózsa égre tör.

Cinkos mosollyal az arcukon,

Osontak kinccsel hátukon.

Végig futva istállók során,

Beléptek pajta ajtaján.

S rejtették annak végébe,

Vasalt ládának mélyébe.

 

A láda épp jókor csukódott,

Hisz az ajtó kivágódott.

Csípején kézzel ott állt anyó,

Bújva Anett a kuncogó.

Hát ti meg merre kószáltok?

Zsémbelve rájuk kiáltott.

Eszetek jár turpisságon,

Semmi jón, biz azt én látom.

 

Rájuk se nézet csak mondta,

Lesz reájuk most már gondja.

Morog, dohog, ahogy szokta,

Lábával nagyot toppantva.

Rátok biz hiába várok!

Gőzölgő ételre ez átok.

Futás nyomban kezet mosni,

Asztalnál áldást mondani.

 

 

Fordult, s futott a konyhába,

Anett lihegve nyomába.

Ivett papóra csimpaszkodott,

Lábát húzva himbálózott.

Így mentek ők a mosdótálhoz,

Szurtos kéz nem nyúlhat tálhoz.

Sorban mind asztalhoz ültek,

Tejet, ízes fánkot ettek.