Laszlosandor blogja

Kemény és hideg kőpárkánynak dőlve,
Szürkén körbevesz, elrejt az alkonyat.
Messzi város, színes fényeit lesve,
A lelkemben oly fagyos a hangulat.
    
Magam vagyok s mégis téged keresve,
Hallani vágyom a régi dallamot.
Ég gyűrűkön át, száll felém kerengve,
Hisz árva lelkem húrjain játszhatod.  
    
Látom arcod s a kezed, húzza, vonja,
S jajongva visít tőle a hangszered.
Percig sem lankad hegedűd vonója,
Vadszenvedély lángját tükrözi szemed.

Zengve a dalt, most újra velem játszol,
Apróra törve a pillanat csendjét.
A múló idő minket összeláncol,
Míg szétszaggatod életünknek rendjét.

    Istennő

Flangáltam csak, s mily meglepő,

Jött egy nő, egy kedves, egy istennő.

Felém intett, jer, elviszlek a mennybe,

S elindultam felé fáradtan, bicegve.

Felkiáltott nevetve ez így nem nyerő,

Ily roskadtan nem lehet menyegző.       

Hitem

Százezer év óta jössz felém,

Csillagokon járó tünemény.

Nekem tetsző szelíd égi fény,

Fel-feltűnő távoli remény.

Bár nem láthatott még a szemem,

Mikor ősök üzentek nekem.

Jössz, s az éjben táncolsz velem,

S derekadat fogja kezem.

Földünk lesz nekünk a bálterem.

S a végtelen tereken át,

Karjaim közé bújsz kedvesen,

Dúdolva együtt a harmóniát.

Langy fuvallat, s lebbensz elém,

Csillag milliárdok ködén át.

Nem állom, s nem tünékeny lény,

Nő, ki élethez adja magát.

Kezedet a kezembe tettem,

Vedd, mit adhatok, éj tüze vár.

Szívembe zárva kővé lettem,

S az idő rostálja porát.

Hát lépdelsz a lelkem fövenyén,

S akaratlan akarattal,

Leborulva a sors peremén,

Eléd tevém szavaim bokrát.

Morzsolva imám küldöm feléd.

Oly lankadatlan áhítattal,

Mint ha gyermeki hang zengné,

Ártatlanul tiszta torokkal.

Elhúzod kezed, érzem mennél.

Árvaságom utánad kiált.

Vénusz szele magányt szórja szét. 

Velem sír mind, a csillag milliárd.

Egymást kerülve bolyong a hét,

Szemlesütve útjuk vonalán.

S közelebb Te sem kerültél,

Barátság, szerelem sugarán.

      Vallomás

Hányadszor tör rám az alkonyat?

Titkokat rejtve átölelve,

Sejtelmes ég tengere alatt,

Itt hol a víznek tükre törve.

Holdleánytól hullt hajfonat,

Lelkemet szövi, megragad.

Távolban kattog a vonat,

Fém csíkon messzeségbe szalad.

A tájat fehérbe bujtatta,

Puhán álmába betakarta,

Csak engem hagyott itt magamra.

A parton idővel dacolva.

Törjön hát, hasadjon a varázs,

Hamvadjon a szívben a parázs,

A látomás, fénynek játéka,

A puszták csalfa délibábja.

Tűnjön, vesszen a messzeségbe

Tündér arcodnak csalfa képe.

A jöttödnek hiú reménye.

Tán marasztalnálak még, kérve.

Jég dübög, hasad rianva sír,

Élet neszel, menekül, ha bír.

Riadt ruca égre felrepül,

Szárnya fellegekbe szétterül.

Hát menj! Nem fog már vissza kezem.

Ha hitted is, nem kellesz nekem.

Nincs, malaszt mi marasztalna,

Nem a miénk az aranyalma.

Fagyos minden, jégkő csipkézet,

Mi eddig lázasan igézet.

Szemed párja, csókos ígéret,

Törvénytábla s enyészet.

Zúg a szél, hozz sötét felleget,

Kacagsz rám s űzöd lelkemet,

Magára hagyva a feledést.

Öltsd hát magadra köpönyegét!

Szánj meg! A világba űzött árvát.

Nézd! Nincs a lelkemben jóság.

Hódolatom adom asszonyság.

Senki az ki várja, gyarlóság.

Elvész a teremtő, hit oda.

Szelíd galamb, édes mostoha,

Méltó alkalom nem lesz soha.

Mással szerettem, én ostoba.

                Éj a tavon

Kiültem az éjnek csendjébe.

A tópartra, s neszelt, zenélt,

Hegedűszólamot susogott

A hajlongó sás között a szél.

Fodros víz holdfény tükrén,

Arcodnak vonása tűnt elém.

Csalfa ábránd, hiú remény,

Csalóka álom e tünemény.

Kalász hajadnak játszó fürtje,

Lengve hullt csillámló szemedre.

S a tavon bújt a sok réce,

Mielőtt az őszből eltűnne.

Ajkadon hasadt a nevetés,

Végig futva hó fogaidon.

S az égből rabló kormorán

Csapott le, gyilkolva a tavon.

A kőről hol ültem, felnéztem.

Fel a magas égnek mélyébe,

Ott fénylő csillagot, remélve

Vágyon otthonnak melegére.

Nem láttam mást csak fakó holdat,

Ábrándok közt eltűnt a holnap.

S kezednek melege oda,

Te ezerszer áldott mostoha.

Elveszve, így vagyok itt, magam,

Imára térdelve a parton.

Körül ölel a csend, hát hagyom.

Nem perlekedek ma már nagyon.

Nem csábit a felszín, parttalan,

Kövek közt locsog, oly haszontalan.

Felém int, kacéran rám nevet,

Jöjj kedves, most játszanék veled.

A tejúton feléd szaladok.

Te tovatűnsz, én meg fáradok.

Nem segítenek az angyalok.

Így hát árván, magam maradok.