Laszlosandor blogja

Hitem

 

Százezer év óta jössz felém,

Csillagokon járó tünemény.

Nekem tetsző szelíd égi fény,

Fel-feltűnő távoli remény.

 

Bár nem láthatott még a szemem,

Mikor ősök üzentek nekem.

Jössz, s az éjben táncolsz velem,

S derekadat fogja kezem.

 

Földünk lesz nekünk a bálterem.

S a végtelen tereken át,

Karjaim közé bújsz kedvesen,

Dúdolva együtt a harmóniát.

 

Langy fuvallat, s lebbensz elém,

Csillag milliárdok ködén át.

Nem állom, s nem tünékeny lény,

Nő, ki élethez adja magát.

 

Kezedet a kezembe tettem,

Vedd, mit adhatok, éj tüze vár.

Szívembe zárva kővé lettem,

S az idő rostálja porát.

 

Hát lépdelsz a lelkem fövenyén,

S akaratlan akarattal,

Leborulva a sors peremén,

Eléd tevém szavaim bokrát.

 

Morzsolva imám küldöm feléd.

Oly lankadatlan áhítattal,

Mint ha gyermeki hang zengné,

Ártatlanul tiszta torokkal.

 

Elhúzod kezed, érzem mennél.

Árvaságom utánad kiált.

Vénusz szele magányt szórja szét. 

Velem sír mind, a csillag milliárd.

 

Egymást kerülve bolyong a hét,

Szemlesütve útjuk vonalán.

S közelebb Te sem kerültél,

Barátság, szerelem sugarán.

Búcsú órája

 

Hát eljött, s itt van.

Tört szívet, s álmot,

Képzelt boldogságot.

 

Hát jött, s ragadt!

Utána mi maradt?

Fájó, égő gondolat.

 

Remény múlik, s fáj,

Hát sírni muszáj.

Ott, hol senki se jár.

 

Halk szó, bent ragadt.

Tétova mozdulat,

Mi még megmaradt.

 

Menj, fuss, ha muszáj,

Tavaszba borult táj,

Kikelet hív, valaki vár.