Laszlosandor blogja

               Kőrózsák

Hajnal dereng völgyön s hegyen,

Lélekvesztő sűrű ködben.

Néma e perc, sorsommá kövül,

Rám néz az Isten, itt belül.

 

Míg tűzet hasit lassan a fény,

Újul szívemben a remény.

Felcsendül a dal, égi trilla,

Dalnok szerelmesét hívja.

 

Ujjong rikoltva, az élet él,

Örvend, táncol a holnapért.

Ordítja. Nékem húzz víg zenét,

Viruljon mező s a rét.

 

S én kertem zöldjén csendesen,

Magam, a kéklő ég alatt,

Letűnt korokra emlékezem,

Hol dicső ősöm számtalan.

 

Házak falán virágfüzérek,

Értük zokogok hangtalan.

Kövült rózsáim mind remények,

Fakulnak, mégis megmarad.

 

Redős ódon homloka a múlt,

Falai közt háború dúlt.

Ablakok alatt kőszalag,

Vakolata itt – ott hasad.

 

Kőrózsa fent, ormára ülve,

Néz múltba, s tájra messze.

Emléke, a letűnt világnak,

Némán szépre, újra várnak.

 

Dalnok ki hírnöke új dalnak,

Lantján zengő ős dallamnak.

Rikolt, légyen az, ami oly régi,

S nem lehet azt feledni.

 

Hangszerén a húr lágyan pendül,

Nem zeng dala, halkan csendül.

Vadászról ki jár égi útján,

Első Ő, királyoknak trónján.

 

Fején aranylik koronája,

Íja céloz a bikára.

Hun s Magyar két szép, hős fia,

Hazát teremtő dalia.

 

Új akkordot pendít keze,

S hevül lelkének tüze.

Merre vagy Bendegúz vére, hona,

Teremtönk kardja, ostora?

 

Dala égig száll, nem csendesül,

Noé hegyén Árpád lován ül.

Duna partján népe s hada,

Megyernél által gázolja.

 

Turul száll ott fent a magosba,

Épül, virul Sicambria.

Piros, ezüst sávos zászlaja,

Hirdeti ez az őshaza.

 

Néma a lant, dalol dörögve,

Zengőn, s keze ökölbe.

Saskeselyű vijjog napnyugaton,

Éj sötétjén hősök lovon.

 

Szent földön lator tapos, oson,

Gyilkolni jön parton s folyón.

Nem gyúlnak tüzek, néma a táj,

Csendben lapul vár a halál.

 

Dalnok újra hurokba csap.

Gázlón úsztat a szittya had.

Feszül az íj, repül vesszeje,

Lángol hajóknak serege.

 

Rikolt az éj, fájón hörög,

Fekete füvén véres rög.

Gyász bűze ébreszti a hajnalt,

Híre sincs rabló bitangnak.

 

Sikolt a lantja, hasztalan,

Szemének árja parttalan.

Szent három királyok, s szentek,

Mind kőrozsává kövültek.

 

Törököt vágta Magyar Jankó,

Ma már nincs, szabja, csak mankó.

Oda a Hollós, az igazság,

Kőtáblán vésve a gazság.

 

Döblingbe zárták a nagy magyart,

Nincs ma egy se ki vele tart.

Mutass egy ifjút, oly deákot,

Bölcsként látja e világot.