A puszi

Laszlosandor•  2020. május 23. 09:06  •  olvasva: 8

A balettintézet parkján keresztül - kasul, hangos berregéssel vidám fiúgyermek szaladgált, hol kitárt karokkal repülőként, hol a melle előtt kormányozva kisautóként. A tavaszi szél susogva kócolt bele a hajába, és ő válaszul visszakacagott, nagyokat ugrálva. A tánctermek felöl csoportosan érkeztek a kis balett patkányok, akik hangosan nevették, amint a gyerek ragadozóként vicsorgott feléjük. Az egyik lány felkapta, pördült vele, és össze–vissza csókolta. Mikor letette megszeppenve állt kissé a föld felé hajolva. A feje is kótyagos lett a pörgéstől. Szédülten a lányra pislantott. A szeme sarkából látta, hogy az ismét nyúl felé. Talán a puszizást akarván ismételni… vagy forgást folytatni? Horgasztott fejét felkapta. Hirtelen megugrott, egészen a padokig szaladt, hogy mindkettőt elkerülje.                                                                        – Várj csak, mindjárt megfoglak. –  Kiáltotta a lány. Kacagott, és úgy tett mintha futna utána. Egy-két lépés után csúszva megtorpant. A lábai mégsem álltak meg a fehér köveken, a cipői tovább dobolták a futás ütemét, kopp-kopp és megint kopp-kopp. A menekülő gyermek fejét előre vetve egészen az első padig futott, a fülében visszhangzó dobolással. A padra dőlve a válla fölött visszaleset. Kitágult szemekkel bámulta, ahogy a lány egyhelyben fut az arcán kicsattanó jókedvvel. Nevetve oda intett neki, és apró tenyér puszit küldött, lágy lehelettel felé fújva, majd sarkon fordult. A vihorászva ácsorgó lányokhoz sietett, és hangos hahotával, összebújva, ölelkezve pirosló arccal az egész csapat felszabadultan kilépett a kapun. Zsibongásuk beleveszett az utca forgatagába. Magára maradt. Kicsit csalódottan lógatta a fejét, és arra gondolt milyen jó is volt az a puszi, milyen jó illata volt a lánynak, mint anyának, amikor tigrises játék közben hozzá simulhat.                                                                       − Hát persze, a puszizás, az olyan lányos. –Dünnyögte az orra alatt miközben felmászott a padra egy idősödő hölgy mellé, akivel egymásra néztek. Hatalmasra kikerekedő szemekkel nézte az öregedés ráncait viselő kedves arcot, a szemek alatti párnákat, redőket, az egész látványt széppé varázsoló mosolyt.                                                             − A mamival is szoktam puszizni. – Tűnődött el magában, miközben a padon fészkelődve közelebb bújt a termetes asszonysághoz.                                           – Igaz! Anyához is jó odabújni, esténként mikor simogat, és az arcomra, nyakamra, karomra adja azokat a pihe, puha csókokat. Ez mégis olyan más volt. – Nem vette le hatalmas szemeit a rajta kacagó mamiról. Nézte, csak nézete, mereven bámulva. Csodálkozva leste, amint hangosan gurgulázva nevetet, a teste rázkódott, és a ruháján hurkákba gyűrődő ráncok hullámoztak le-fel. Párnás öreg karjaival magához húzta, védőn ölelte. Kedvesen a combját paskolta.                            – Te gyerek, te gyerek nem kell a lányoktól félni. − Az embernyi kortól még oly távollévő fiú lehajtotta a fejét, a cipőorrával a fehér murva felé rúgott, és az orra alól dünnyögött.                                                        – Jól van. Tudom én azt, de hát a lányok olyan… olyan, izék. − Nem tudta pontosan mit is akar ezzel mondani, hiszen annyira kavargott benne a frissen szerzet élmény. Az érintés, a felé szálló zsongó illatok, a puszi, az ölelés, és a mosoly. Ezek mind – mind olyan jól estek neki. Ennek ellenére még sincs az rendjén, hogy az embert csak úgy felkapják és megpörgetik. A végén még a lábán sem tud rendesen megállni.                                                 – Mi vagyok én? Liszteszsák? – Pufogta, és a levegővel felfujt kölyök képét kezdte tenyerével törölgetni. Pont ott dörzsölte, ahol az arcán még most is érezte azt a nedves, meleg izét, a puszit.      – Össze-vissza nyaldosta a képem. – Mérgesen kalimpált a lábával, és a melle előtt összefonta a karjait.                                                            − Apa soha. Igen, ő soha nem nyaldos össze, ha megölel. − Ahogy ott dohogott magában, elképzelve újra és újra a puhán, meleg érintést az arcán, számára egy ismert, kedves hangra lett figyelmes.                                                                 – Anya! – Ugrott talpra.                                                         – Anya, de jó hogy itt vagy! Téged várunk a mamival. − Anna bele karolt az anyjába, fiát hagyta maguk előtt kisautóként száguldani. Szájával búgott, berregett, és a lassú döcögő indulás után neki iramodott. Számlálatlan sokasággal rótta a köröket, a nyolcasokat anya és a mami körül.                                                                – Nem láttad Ákost? – Fordult Anna az anyja felé.            − Megígérte, hogy elém jön. – Anyjának arcán csodálkozás fintora futott végig, kitárta szabad karját, maga elé mutatva.                                              – Itt nem láttam. – Megpaskolta lánya kézfejét.        – A fiadnak azonban volt egy kis összetűzése. – Fejével a száguldó gyerek felé intett.             − A végzős lányokkal, akik az előbb mentek el.  Jól megszorongatták, felkapva, pörgetve össze-vissza puszilták. – Mesélte nevetve a történteket. Anna kényszeredetten mosolygott. Nem, mintha nem érdekelte volna mi történt a fiával, mégsem tudott anyának szavaira figyelni. Gondolatai más felé kalandoztak. Ákosra gondolt, aki most nincs itt. Pedig reggel, amikor telefonon beszéltek megígérte elé jön, és az estét vele tölti.                                               – Képzeld, a gyerek apja, Zoltán hívott. Nem adja fel. Hívogat, könyörög, azt nyöszörgi a telefonba, hogy ő még most is szeret. A történtek után van képe… – Indulatosan a levegőbe csapott, majd az ujját a szipogó orrához emelte.                                            − Együtt élni vele? – Anyja vállára hajtotta a fejét. − Nem tágít! Oda akar jönni hozzám. Mindenáron beszélni akar velem. Szemembe nézni… úgy hallani a feltett kérdésekre a válaszokat. – Fejét felkapta. Száját idegesen berregtetve fújta ki magából a levegőt.                                                 – Az otthonomba! Oda, ahol én élek. – A szájával tovább berregett, és fújtatott, szabadulni igyekezet a gyomrát szorító feszültségtől. Anyja arcán mosoly suhant át.                                                                     – Igent mondtál. – Anna megállt, figyelmesen nézte anyja arcát.                                                      – Honnan tudod? – A megfáradt arcon mosoly futott végig.                                                               – A lányom vagy. – Anna hangosan felnevetet.       − Ha Ákos is egyenesen oda jön? – Összeszorított ököllel a levegőbe ütött.                                                   – Próbálom elérni telefonon. Hiába! Egész délután ki van kapcsolva. – Lassan tovább indultak.                                  − Mi lesz, ha ott elkezdenek kakaskodni? A gyerek előtt. – Arca belevörösödött, fejét tagadóan rázta.         – Huuu… − Hosszan fújta a levegőt.                         − Rossz belegondolni. Jobb, ha nem lesz ott. Ne találkozzon így az apjával. Ma este nem szabad, hogy velem legyen. – Megragadta anyjának a vállát.                                                                           – Kérlek, vidd magadhoz a gyereket. Reggel arra megyek, és tőled viszem az óvodába. ‒ Megölelte, fejét ismét a vállára hajtotta.                                               – Nyugodj meg! – A ráncos öreg kéz arcát simította.                                                                − Ha ezt akarod? Nálam lesz ma este. Minden rendben lesz. – Súgta, és áradt belőle a megnyugtató szeretett.                                       ‒ Végleg szakítok az apjával. Ma közlöm vele, a papírokat beadom a bírósághoz. ‒ Kiegyenesedett, kérdően nézte az anyját, mintha tőle várná a feltett, kérdéseire a választ. Hasztalanul leste kérdőn az arcát. A mosolytól mindig kedves arc apró zsírpárnái megremegtek amint tagadóan jobbra–balra megrázta a fejét.                                               ‒ Mindent megteszek neked. Mindent, amire csak kérsz, de válaszokat ne várj tőlem. ‒ Kedvesen érintette a lánya haját, lágyan simította.                     ‒ Apró lányka korodban sem tűrted, ha más mondta meg mit tegyél. Az eltelt évek le is szoktattak arról, hogy a döntéseidbe beleszóljak. Az én feladatom mindig csak annyi volt, hogy melletted legyek. Minden rendben volt, ha te ezt tudtad, és érezted. – Maga elé emelte a kezét.           – Látod! Most is itt vagyok. Számíthatsz rám. – Lassú léptei fáradtan megálltak. Egy hosszú sóhajban megpihent.                                                        – Nem lesz semmi baj. Te fogod tudni mit, kell tenned, mi a helyes és a jó. A fiadnak, és neked. ‒ Zavartan elkapta tekintetét, nem akarta, hogy anyja lássa a szemei sarkában megcsillanó könnycseppeket.                                                                   ‒ Igazad lehet. Mégis… olyan nagy a bizonytalanság bennem. ‒ Nagyot sóhajtott.                        ‒ Annyira szeretném a nyugalmat magam körül. – Bele harapott az alsó ajkába.                                        − Talán túlzottan is, szinte betegesen akarom. ‒ Türelmetlenül megemelte a karjait.                                     ‒ Amikor elhagytam Zoltánt nem akartam mást, csak felejteni. Később ráébredtem az emlékeket nem lehet, nem tudom a fejemből kiverni. – Megkocogtatta a fejét.                                             – Az együtt eltöltött időnek egyetlen percét sem tudom innen kitörölni. Talán nem is ez a megoldás. − Vállait felhúzva megrázkódott.             – Rá kellett jönnöm, még most is ő a fiam apja. Nincs jogom elszakítani tőle. ‒ Felkacagott hangjában kesernyés, maró gúnnyal az arcán, a felnőttek mosolyával az ártatlanul gyermeki önmaga felett.                                                                         – Nekem nem megy a felejtés. Sokat gondolok rá, még most is érzem az első csókját. – Megvonta a vállát.                                                                                         − Belém, a húsomba égette magát, és most szinte hiányzik – Gúnyosan felnevetett.                                    − Lehet, hogy a történtek ellenére még mindig szeretem? Pedig amikor megütött, indulatosan az arcomba vágott az fájt nagyon. Égette a keze az arcomat, a lelkemet. – Mind két tenyerével eltakarta az arcát.                                                                − Fáj nagyon!– Lehajtotta a fejét, orrát törölgetve szipogni kezdet.                                                   − Gyűlölöm érte! − Az anyjára pillantott. A szája körül érdekes kis mosolyt fedezett fel.                        − Nehéz velem? – Tekintetét elfordítva, zavartan szemével a fiát kezdte keresni,                                      − Ugyan, ne butáskodj. Tudom, hogy fáj. − Nagyot sóhajtott.                                                             − Az arcon csapás, olyan mintha a lelkünket ölnék meg. – A lányához fordulva megragadta a kezét. Arcára az emlékezés és a lágyan futó telt vonalak a megbocsájtó szeretet mosolyát rajzolták.               − Az első csók. Igen… − Megállt, szusszant egyet a szemeit lecsukva.                                                                 − A fiad, az a kis csibész, még lányos hóbortnak tartja. Pedig amikor ezt mondta piros volt az ártatlan kölyök pofija. – Közelebb húzta magához a lányát. Átölelte és az halkan súgta felé.                  ‒ Nem tudom, mit tegyek? Magam sem ismerem a válaszokat. Állandóan érzem Ákoson, a feszültséget. Nem szól, de zavarja, a fel nem bontott házasságom. – Felkapta a fejét, és megragadta anyja vállát.                                              − Ha ezek ketten ott összefutnak. − Arcával hozzá simult, apró puszit lehelt homlokára. Ölelte, szorosan magához vonva, és közben szemének gödrében szétkent egy könnycseppet. A kiszolgáltatottság, az egyedüllét érzésétől kialakult nyugtalanság könnyét. A gyermek belefáradva a szaladgálásba a lábaiknál állt, és a kíváncsiságtól tágra nyílt szemeivel meredt rájuk. A két szeretett nő mozdulata azt üzente neki, hogy baj van, és e baljós gondolattól a szíve egyre hevesebben vert. Szorongva bámulta a felnőtteket, és érezte csak róla lehet szó. Végig gondolta az összes csínytevését, amiért szomorú lehet, vagy tán haragudhat is anya. Nem jutott eszébe egyetlen pajkossága sem, amiről anya már rég ne tudna. Kerek szemmel nézte őket, és nem értette miért nem mondanak neki semmit. Átölelte a számára oly fontos két nő lábát, hozzájuk bújt. Anna leguggolt mellé, és hosszú puszit nyomott a pofijára. Szomorú kölyök képét szorosan anyjáéhoz nyomta, és várta azokat a kis nedves puszikat.                                                                      – A mamival maradsz. – Elfordította tőle az arcát, nem tudott a szemébe nézni.                               – Nekem most el kell mennem. – Zavartan a gyermek ruháját kezdte igazgatni. Hirtelen magához rántotta, szorosan ölelte. A fiúcska felnyögött, de ö nem törődött vele. Szorította, és mélyen magába szívta az apró test jól ismert tejszagát. Újra és újra puszik sorozatát csókolta a kölyök arcra.                                                                – Még sok dolgom van. – Súgta, arcát bele fúrva a hangosan felkacagó gyermek pocakjába, odasimulva az ütemesen hullámzó mellkasához.                 – Reggel korán érted megyek. – Lágyan cirógatta, ujjaival játékosan bökdöste, csiklandta.                         – Bizony, és akkor mi ketten együtt megyünk az oviba. – Felállt, megszorította az anyja kezét, és határozott léptekkel, a cipői tűsarkainak hangos kopogó ütemére elsietett. A gyermek még szorosabban ölelte a mamát, szorította puha párnás kezét.                                                                      – Milyen jó, hogy a mami itt van velem. – Érezte a tarkóján babráló jólesően meleg, simogató kezét.  A pillái mögött sokasodó nedves cseppektől homályosodó szemekkel csimpaszkodott, és engedelmesen, hüppögve, hozzásimulva elindult vele. Lassan, aprókat léptek, miközben magába szívta a hajlott kor felé tartó asszony tiszta szagát. A szájához emelte a kezét, és apró nedves izét, puha puszit adott rá.

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom