Laszlosandor blogja

    Istennő

Flangáltam csak, s mily meglepő,

Jött egy nő, egy kedves, egy istennő.

 

Felém intett, jer, elviszlek a mennybe,

S elindultam felé fáradtan, bicegve.

 

Felkiáltott nevetve ez így nem nyerő,

Ily roskadtan nem lehet menyegző.       

      Vallomás

Hányadszor tör rám az alkonyat?

Titkokat rejtve átölelve,

Sejtelmes ég tengere alatt,

Itt hol a víznek tükre törve.

 

Holdleánytól hullt hajfonat,

Lelkemet szövi, megragad.

Távolban kattog a vonat,

Fém csíkon messzeségbe szalad.

 

A tájat fehérbe bujtatta,

Puhán álmába betakarta,

Csak engem hagyott itt magamra.

A parton idővel dacolva.

 

Törjön hát, hasadjon a varázs,

Hamvadjon a szívben a parázs,

A látomás, fénynek játéka,

A puszták csalfa délibábja.

 

Tűnjön, vesszen a messzeségbe

Tündér arcodnak csalfa képe.

A jöttödnek hiú reménye.

Tán marasztalnálak még, kérve.

 

Jég dübög, hasad rianva sír,

Élet neszel, menekül, ha bír.

Riadt ruca égre felrepül,

Szárnya fellegekbe szétterül.

 

Hát menj! Nem fog már vissza kezem.

Ha hitted is, nem kellesz nekem.

Nincs, malaszt mi marasztalna,

Nem a miénk az aranyalma.

 

Fagyos minden, jégkő csipkézet,

Mi eddig lázasan igézet.

Szemed párja, csókos ígéret,

Törvénytábla s enyészet.

 

Zúg a szél, hozz sötét felleget,

Kacagsz rám s űzöd lelkemet,

Magára hagyva a feledést.

Öltsd hát magadra köpönyegét!

 

Szánj meg! A világba űzött árvát.

Nézd! Nincs a lelkemben jóság.

Hódolatom adom asszonyság.

Senki az ki várja, gyarlóság.

 

Elvész a teremtő, hit oda.

Szelíd galamb, édes mostoha,

Méltó alkalom nem lesz soha.

Mással szerettem, én ostoba.

 

                Éj a tavon

 

Kiültem az éjnek csendjébe.

A tópartra, s neszelt, zenélt,

Hegedűszólamot susogott

A hajlongó sás között a szél.

 

Fodros víz holdfény tükrén,

Arcodnak vonása tűnt elém.

Csalfa ábránd, hiú remény,

Csalóka álom e tünemény.

 

Kalász hajadnak játszó fürtje,

Lengve hullt csillámló szemedre.

S a tavon bújt a sok réce,

Mielőtt az őszből eltűnne.

 

Ajkadon hasadt a nevetés,

Végig futva hó fogaidon.

S az égből rabló kormorán

Csapott le, gyilkolva a tavon.

 

A kőről hol ültem, felnéztem.

Fel a magas égnek mélyébe,

Ott fénylő csillagot, remélve

Vágyon otthonnak melegére.

 

Nem láttam mást csak fakó holdat,

Ábrándok közt eltűnt a holnap.

S kezednek melege oda,

Te ezerszer áldott mostoha.

 

Elveszve, így vagyok itt, magam,

Imára térdelve a parton.

Körül ölel a csend, hát hagyom.

Nem perlekedek ma már nagyon.

 

Nem csábit a felszín, parttalan,

Kövek közt locsog, oly haszontalan.

Felém int, kacéran rám nevet,

Jöjj kedves, most játszanék veled.

 

A tejúton feléd szaladok.

Te tovatűnsz, én meg fáradok.

Nem segítenek az angyalok.

Így hát árván, magam maradok.

 

    

     Angyali kedves

Mikor először tűnt elém,

Fátyolként lengő tünemény,

Árva percem hite, ő legyen,

S körbefonjon csendesen.

 

Barna szemén bánat csillant,

Ég bársonyán égő csillag.                                    

Lágy szellő hozzá a haja,

Ringó lelkének sóhaja.

 

Csak ennyi, tűnő látomás,

Alkonyt köszöntő áldomás.

Tovatűnt nyár s virradat,

Könnyű álom mi itt maradt.

 

Ikon, s édes könnyedség,

Víg s boldogságot remél.

Kéz mely ad, s által ölel,

Búcsúnak órája oly közel.

 

Szememmel látva látomány,

Tündöklő, mégis földi lány.

Lépése vágyott s szabad,

Otthont ad minden mozdulat.

 

Alakja kedves, égi fény.

Nyomában emlék s remény.

Szó elhal, még dobban a szív,

Mindennapi lét, melyre hív.

                                        

Élni napi csodát, veled,

Álmot, csendbe szőtt perceket,

Ott, hol vannak a gyönyörök,                           

Apró bánat s örömök.

 

Csókok, könnyek ármány fölött,

Ami volt az már mind törött.

Mégis híven őrzöm őt,                                         

Lelkembe égetett nőt.            

Lesem élete ütemét,

Metronómon ütött zenét.

Lelkét, a tovatűnő fényt,

Bűneimre vetett erényt.

 

Szilárd ész, gyengéd akarat,

Szívós erő halk báj alatt.

Útitársam s végzetem,

Kézen fog s én vezetem.

 

Érző hitves, jó s igaz,

Intés, parancs, derű, vigasz.

Asszony, s mégis valami

Fényt érzek, ami angyali…

  Ábránd

 

Papíros előttem tisztán fehéren.

Próbálom átgondolni helyzetem.

Betűket rovom szépen sorjázva

Az utcára ömlött az est tintája.

 

Nem alszom, gyötröm magam

Lámpafényt gyújt kezem, zavar

Nézz rám, nincs bennem harag.

Látod? Ez vagyok, gyászos alak.

 

Szépen sorolom a jót, s rosszat

Az érveket, mit az élet hozhat.

S lajstromba veszem arcodat

Biz ilyet csak szobrász alkothat.

 

Mosolyod melyet ellopott szemem,

Magamba zártam, s most nem lelem.

Fagyos lett tőle szívem, üres verem.

Bolyongok, nem találom a helyem.

 

S mint fülön csipet bukott diák,

Híd el, nem csinál több galibát.

Mindössze csak szavakat hajigál,

Ráfigyeljenek, hangosan kiabál.

 

Mert gondolni nagyot, merészet,

Hozzád a magas égig ő felérhet.

S remélhet tőled apró kegyet

Lágyan egymásba simuló kezet.