Kalliope titokblogja

az este lassan éjszakába görnyed
és leszárítja arcomról a könnyet
és lassan belém karcolódik képed
és rólad dúdol édes angyalének
mert álmok szőnek lelkemre fényhálót
hisz oldaladhoz símulhatok ám ott
és már mosolygok, már semmi se számít:
a "ténylegittvagy" valósága ámít

lázrózsát álmodik a hajnal.
arca tűz - lángvörös selyem.
emlékek osonnak most halkan.
bujócskát játszanak velem.

azt súgják, volt egyszer egy álom.
benne voltál te, s én veled.
keresem, de már nem találom
nyárégkék édes fényedet.

Öt évvel ezelőtt kezdődtünk mi ketten,
öt év kevés idő, elfogyott hamar,
mára már sok mosolyt csúf felleg takar.

Öt évvel ezelőtt a téli ég fénylett,
mikor az enyém lett édes mosolyod,
magaddal bársonyszép hangodat hozod.

Nem tudtuk, nem hittük, nem is lehet soha
azt gondolni: nem lesz örök napsugár,
amikor az ember szíve lángban áll.

Nem is jutott öt év - már régen elmentél.
Nélküled csak kongó, fájó űr szívem.
Álmodom, hogy itt vagy...olyan jó...igen!...

2015. 12. 19.

Hiányod, mint szálka a körmöm alatt, hasogat.

Így veledtelen  magányban pergetem a napokat.

Hűlt helyeden hasal árnyék, a "nemvagy" sikolt.

Valamit még súgni akartam - csak tudnám, mi volt?

Hangod és szemednek kékje is emlék - de fáj...

Lépteid zaját még visszhangozza e táj.

Tenyered lágy simításáért jajong kezem.

Így ér véget (vagy mégsem) egy szép szerelem.

Körömmel karcoltam sziklába álmomat,
semmi lett belőle, s körmöm is elhasadt
majd homok hátára írtam a nevedet
- jött a víz, elvitte - nem érzem kezedet.

Szívem dobbanása csak rólad dübörög,
téged énekelnek bennem a vérkörök.
Te vagy a hajnalom, te vagy a nappalom,
hogy elfeledjelek, nincs arra hatalom.