Kalliope titokblogja

Víz sodorta szavak percekké peregnek,
mint csobogó patak simítják a lelket.
Homokként fut idő ujjaim rácsán át,
benne szívem őrzi a régmúlt világát.

Szemek villanása, jéggé veszett álmok,
tüzes pillanatok - új csodákra várok.
Új mosoly rajzolja fénnyé nyűtt életem,
mindig süt rám a nap, mert Ő itt van velem.

Hunyt pillámon táncol:
tangót jár a mámor.
Dübörög szívem.
Repíts szerelem!

Örvénybe hull minden.
Forr a lelkem itt benn'.
Átkarol, símogat,
nyugtat a virradat.

Hallgatom a csendet.
Bennem lágy húrt penget,
muzsikál az éj.
Messze még a fény.

Borzas  kis álmokat gurít az éjjel,
virágok mézes hímporát széjjel
fújja a réten a hajnal, látom:
lassan ébred az én világom.

Pödör még egyet bajszán holdunk,
figyelve mennyire boldogok voltunk
egymás karjába gabalyodva, lágyan
- csendes örömbe szelídült vágyam -

Már nem tudom miért lehet,
már nem látom a fényeket,
már nem repít a képzelet,
már csak a sötét éj vezet.

Már zongorázok nagydobon,
és ha szívemen átoson,
már nem tudom miért, minek,
elkoptak az ízek, színek...

Fess újra mindent, kedvesem!
A régi álmokat lesem,
s ha végre rámfonod karod,
én ismét szivárvány vagyok!

néha fáj. de néha jó.
tó fodrán ringó hajó
papírteste úszik el.
angyal álmot énekel.

illat. csillag. száz virág.
átitat...és várni rád
legjobb mi történt velem.
két karod az életem.