Gondolatok 65 év után

Azt hittem, hogy a belém vésett múlt 

és szabadság vágy a korommal jó 

messze jár, de nem így van, valahol

még hallom és érzem a kitörni akarást, 

a szavak néma sikolyba fulladását, 

vagy az ökölbe szorult kezek fájdalmát.

Hatvanöt éve próbálták elnyomni

az akkor még elnyomhatatlan ideát. 

Sortüzeket és megtorlásokat hozott 

a nép hithű szabadság keresése. 

Piros szegfűt és piros lobogót dobott

síró anyák ölébe, miközben éles 

golyóval kivert ingek vörösét többé 

nem mossa le a bánat. Számtalan 

ember próbált szebb. jövőt teremteni, 

de csak vér száradt a hideg vasakra.

Ma mit tudtok erről, emlékszik még 

valaki a tankok keserves morajára,

pufajkás verő emberekre, a börtönök 

vér és húgyszagára? Már nem... 

Otthon ez nemvolt beszéd téma, 

de sokszor elcsíptem egy-két szemrebbenést, 

mikor apám és nagyapám egymásra nézett, 

a kegyetlen múlt izzott a levegőben. 

Már rég elfajzott a szegfűk vöröse, 

és a szivárvány összes színében

próbálnak újra eszmét, elfogadást 

és demokráciát önteni a fejekbe, de

akiben ott van, nincs szüksége rá. 

Akiben nincs, annak falra hányt borsó. 

Hit és Nemzet elcsépelt mantra,

nekik sosem számított a haza akarata.

Ismét sok a megmondó ember, az

én jobban tudom, mint te ember, de

ők próbálták-e megállítani a tankokat, 

vagy netán most megállítanák-e őket? 

Fel adnák-e a hitet, jellemet, családot

a szabadságért, mint az akkoriak, vagy

csak fotelhuszárai ennek a kornak, 

öntörvényű szellemiségei a múltnak. 

Emlékezzünk! 

A harc még be sem fejeződött, 

talán mindenki lát mindent, 

talán mindenki hall mindent...