Elvont blogja

Otthon vagyok mindenik utcában,
Otthon vagyok mindenki házában
Otthont kapok összes szobájában,
 
Szeret engem, ahogy én szeretem
Egyszerű érzés ez nem szerelem
Kettőnk között kivirágzó testben
 
Minden fa, minden bokor virága
Minden állomás és minden lámpa
Táplálja szeretetem iránta
 
Ő bennem él én őbenne élek
Kölcsönös gesztusok az emlékek
Azonos emlékezetben égnek

Tehozzád szólalok mostan hazám!
Vérző karoddal ah, ki mindig óvsz,
Testedbe ontod népeink hadát
S mindenikünket egyformán titkolsz
 
Midőn a bajok jőnek te rejtesz
Dombjaid közt, csapásoktól megvédsz
S a pusztulásnak? Időt se engedsz,
Te vagy ki anyaként, bennünk remélsz
 
Miért is gyaláznak? Nem tudhatom,
Az én tekintetemben szent neved!
Országom kicsiny szeglete vagyon
Mely név angyalajkon csüng: Egerszeg.
 
Ezen hang ha a fülembe szállik
Nékem az nyugalmat áraszt gondban,
Hiába idő, e szó nem mállik
Egyre inkább éled, egyre dobban
 
Mint vár fölött a védőbástya áll,
Templomtornyid agg házak éldíszén,
Úgy áll világom őrmagaslatán
Sok okkerfényű nyájas építmény
 
S utcáidon bolyong, alant éled
Az ezer arcú cirkusz, s ifjú íz,
Véle egységben él a természet
Erdei kavalkád, folyamló víz
 
Pompás világ, párja nélkül való,
Az egeknek földi sarjadása
Melynek magja, gyökere a való,
Szent munka vérének alvadása
 
Városom!Édes szülővárosom!
Mindenik faladon áldás üljön!
Becses tornyodon míg dicső oson
Meglevő fényed tovább szépüljön!
 
Hűtlen fiadat szintúgy imádtad,
Mint legodaadóbb lelkületűt,
Bárhogy szapult is, te visszavártad,
Mint a legádázabb lendületűt
 
S itten vagyok én is szögelésben
Ifjúi vágytól hordana a szél,
De talpon állok és kötelékben
Melyet nem oldozhat ki ócska cél
 
Mélyen forr hevült szereted lágyan
Kandeláberek tüzében illeg
Ha kigyúl az esti kéjek lángja,
Életre támadt emlékeimben
 
Néha, ha utcáidon szorulok,
Mert menni nem késztet akaratom
Éger és pad tövébe borulón,
Csak szíved vad moraját hallgatom
 
Holdvilágos éjeken tétován
Ködben ázva, mélázva ballagón
Midőn reánk borul a félhomály
Tovatűnök a kristályparlagon

Az korona forgat és trónol viadalt,
Lépte-nyoma aranyforma gödreibe
Elszórta magját s aratja az diadalt,
Zsákot bontván hirdeti azt egyszeribe
 
Az korona harcol, önmagát megóvva,
És ki a bús rongy, rostjára szétszaggatva
Tűri és félve-féli nagy ostromlókat,
Kik testire rab-gyolcsként vasbút aggatnak
 
Csak játékszer az nagynak eme sok bábu,
Cérnafonat gyér ideget akarva tép
Ínséget karja az szép népére rándul,
Így lőn javára tüstént, mi vásznán a kép
 
Billogot az jó emberik színhúsába
S piszkon nagy tisztákra az hatalmas varrat,
Kinek vala éke se szeri se száma
Ki minden szemet lát, minden fülbe hallgat
 
Kinek rongya, kinek koronája sorsa,
Kinek ínséges, kinek az mi fényűző,
Kinek éke gyarló koponyája volna
Annak vagyon csúf hatalma ködbe tűnő
 
Ki hozva saját törvényét önfejére
Ne sanyargassa az a szegényeket se!
Ki az szép igazságot nem böcsünlé meg
Ne szálljék áldás arra, hatalmát vessze!

Harcba minek veszni manapság?
Elfojtó karokba hullani?
Mikorra él már a szabadság
Ócska méregtől kell múlani?
 
Szabad a magyar, nemzet örök,
Küzdeni készen nem lészen már
Mégis kezében fegyver dörög,
Csak önnönmagát széttépve rág
 
Áldott emléket összemocskol,
Szapulna most ezret, százezret,
Vértengerbe ontott hőscsonkot
Mélyre rándít szolgált kegyelmet
 
Győzött már, igázott oroszlánt,
Hatalmát nem tűrte nyomónak,
Puszta kézzel gyűrte az oszmánt
Eger várán vérét folyónak
 
Virult egykor Nándorfehérvár
Az igaz tettek közepette,
Lovon ki a lángok közé hág
Díszes babérját elnyerhette
 
S ott van Buda, daliák háza
Nem bírta soká idegen kéz
Fenyegető akadott hátha
Vagy meghajlott, vagy a földbe vész
 
Büszke volt az orca rajtatok,
Kik ti győzelemben elesve
A mennyországba ballagtatok,
Magyar földekben elsüppedve
 
De volt mikor csend uralma élt
S kipusztult városok hatalma,
Mikor az életben hagyott félt
Visszatér-e még diadalma?
 
Mikor vesztőhely volt itt minden
Vértanú lett a tizenhárom,
Volt mikor sorunk rosszra vitte
Kósza emlék lett az álom
 
Egy s a második árnyas évszak,
Köszöntött a tűzben dühével
Köszöntött, ezt követve vér csak
Megtizedelt nép állt nevében
 
Összes vidékin eme tájnak
Hullottak el a harcos testek
Kik kényszerükből hőssé váltak
mer' nem féltek és védelmeztek
 
Voltunk mi hamis hatalmaké
Bizton remélve jobb világban,
Volt népünk sok darabban gazé
Sárguló időkben, hiányban
 
De megmaradtunk, büszkén? Törve,
Elérkezett az élet napja,
S fegyvert szorongatnak ökölbe?
Sok jövendőnek módi rabja
 
"Győzött már, igázott oroszlánt!"
De most szegényet hajt igába,
Oroszlántetemen nyel kovászt
S "él a béke él" azt kiáltja
 
A magyar mindenkoron védte
Szent szabadságát a világban,
Miért hagyja veszni ha elérte?
Annyi gyolcsnak vérszagában
 
Kegyelmes ég, segíts te rajtunk!
Éljünk hogy, dicsőnek epedve
Megvívjuk magunkban a harcunk,
S ne vesszünk ócska érdekekbe
 
Kísértsen a szellem homályban,
Fojtó küzdelem szebb életért
Béke gyűljék egy fohászban,
Hála minden hősi tettekért
 

Távol szülőföldem melegétől,
messze ringón a ködös bércekről
Reszketik a karom,
hazámat akarom!
 
Nem találom kicsiny, szép országom
szerte-szabadon is oda vágyom!
Liget és a nádak hazavárnak
Int a távol, élet,vándorának
 
Idegenek itten, furcsa népek
Idegen a táj,idegen szépek
S reszketik a karom,
hazámat akarom!
 
Fázom itten, a nap se süt reám
Ínségemnek fanyar mosolyára
éhem ontó falum kenyere vár
Tüzet szít keblemben hiánya
 
Hisz nékem e földön nem nő kenyér!
Nincsen nyelvem, szavam, nem jő remény...
Reszketik a karom,
hazámat akarom!
 
Ábrándoknak útvonalára
nagy kesergőn, megbújva szökkenek,
Álmomba szűnhet csak magánya
ezen sanyargató idegennek
 
Hínak a száz meg száz...
Hazám, a szülőház
S megnyugszik a karom
Sebeimet nyalom...