Elvont blogja
TörténelemÚj kezdetek
Új esztendő, új kezdetek
Új remények, múlt emlékek
Régi hibák, agg emberek
Újabb gyűrű fatörzsekben,
Új gyümölcsök minden ágon,
Régi gyökér a földekben
Új kertben az új virágok,
Új tavaszra, őszre várnak,
Új szegények, új királyok
Emlékezetül
Elfeledett vitézek harcmezején
Elménkben újból-újból körbe járunk
Hol annyi elesett, hullt, más vesszején,
Ahol értünk dörrentek meg az ágyuk
Elfeledett királyok harcmezején
A föld még őrzi a felek sikolyát,
Érzi még a paripák vad menetét,
S tán takarja még az örök koronát
Elfeledett kor tulajdon talaján
Megpihenni jó, regét zeng a fűszál,
Békében ülni esztendők avarján
Hívogató, fiakat az nem űz ám!
Elfeledettek, daliák mezején,
Ahol már hősi vérből több nem folyhat!
Korhadt kopják fájó emlékezetén
Ott hol a szent dicsőség sosem sorvad
Oda járunk, mai népek tisztelni,
S hogy erőt vegyünk mindennapjainkhoz,
Nem búsulni, térden állva epedni,
Férkőzvén a múlt szép virágjaihoz
A tűzkirályság (ballada)
Már szürkület füstje az égből szállik
Bérces toronyfőnek magaslatán,
Bár a fény még ottan dúl és cikázik
Világlik ékességes, a galád,
Hitvány úrfi és a szolgacsalád,
Vala ottan csendes úri lakoma,
Hőn kívánná morzsáját a béres
Minek torát üli mostan kéjfoga,
Az úrkirályfi meg szolganépe
Sorstalanok és lakájok képe,
Királya nagy ünnepét üli a vár,
Hisz dért ütött a fejére ötven
Dicséretin ülve vérborára vár
Ajándéka néki gyűlik közbe,
Halmozzák asztat sorban körökben
"Hová késik főétkem s eleségem?"
Ér zsivajlón áhított szemibe,
Szót mint emel dühvel nagy remegésben
Azon folyvást fordulnak kegyibe,
Zokognak és borulnak hegyibe
"Bölcs fölségünk ne éljen te haragod!"
Hangzik egy bátrabbik legényajak
"Készítik már a te nemes italod"
Kívánságodban hűen megmarad,
Igázottad gyarló vérét ihatod”
De király nem nyughat, ha megkésetik,
Melykor jő az óra, ünnep óra
Melyben néki születése érkezik
Azon csúfos kívánatlan óra,
Mely ezen gyilkost világra hozta,
„Ide véle azon nyomban, hitványok!
Ostobák ti egytől egyig minden!
Sürget idő, születik királytok!
Vezeklik nemsoká a horda itten
Ha előttem fattyúvér menten nincsen”
"Ím itten jöve az máris királyom"
S hordja kelyhet sápadt képű ifjú
"Egészséget néked uram kívánom!"
„Eredj, ki késetni mertél, indulj!”
Szólt is a zsarnok, áldásképp szintúgy,
Kelyhét magához ragadván érzi már
Itten ma lészen tisztes kesergés,
Szédülten kinek tekint, és vért cibál,
Közelgő pillanatot keresgél,
Az éj mutatja szíve keresztjét
S néma szemek tekintik, mikor jő el,
Rettegnek belül, mit művelik majd
Ha az nagy aranyóra tizenkettőt ver,
Tán e perc telje jobb alkalmat tart
Vagy még inkább az úr igába hajt ,
És jöve, itten vagyon vérzivatar,
Ütötte az óra s felség ajka
Amit kehelyre tapad felhőt csavar
Zúg morajlik, villám hajlik arra
S máris lángokba gyúlnak a falak ,
"Midőn égi harag ez meg?" szólt vala,
S tűzkorona már izzik fölötte
"Jertek szolgák! vigyetek innen na, na!"
De nem vagyon csak a halál körötte
Minden mi másik már messze szalad,
"Felség immár koronája ég fején"
Szégyenében az utolsót szólja
S lángjában látja sokak szellemét
Kiknek ő vala végső szószólója
Árvák, s kiknek ontotta életét
Majdan tüzes paripán lebbent tova,
Lelke, de teste vagyon még lángokban áll
S az egész garas-fényű rút palota,
Égnek kincsek, ég arany, ég a galád!
Szegény szolganép úgy szabadnak áll
Így járt ki ártatlan vérét kiszítta!
Így ki annyi tüzet szított, elég!
Ki sanyarúságot szórt csak vissza,
Midőn népe térdre borult elé
Úgy imádva, úgy epedve és sírva
De mégsem követvén őt a lángsírba,
Bosszú perce megértett már vala,
Hosszú kínok árán a bilincs nyitja
S inkább legyen tépett gyolcs és kasza
Mit jólét úgymond szolgálói sara…
Ezredévnyi panaszok
Véres század virrad újból
Zsarnokoknak mámorával,
Zászlaját lengetvén a népek
A Keserűség záporában
Mint irtózatos áradatnak
Fölötte ringó csónakja,
E balsors piszkon áradata
megtelik a jó csónakban
Nem nő reánk a béke ege,
És nem kúszhat át fölöttünk
Nyurga felhőknek víg hada,
Amíg mi a földnek feszülünk
S míg testvért igázunk szavunkkal.
Addig, míg kétséges hatalom
Trónusán, bitófák között
zúg és morajlik a vigalom
Miféle jókedv teremhet,
Ártatlanok szent véréből?
S miféle hervadt virág kélne,
Gyarló vétkünk gyökeréből?
De mégis karcol a pengeél?
Újra játszik véle a kar,
Gyermeki tudásvágy űzte?
Kutakodik, s megfeszül a kard
Megfeszül benne hitvány tőr,
Egy test értékes világában
Melybe annyi remény vészen el...
Nem tűnhetne mindhiába
Újrakélt, csak pusztító elme
Zsarnoki hatalomjátéka,
Azon ezredévnyi szenvedés,
Boldog esztendők rút árnyéka
Bolond az ágyú, s bolond a nép
Mely hiába omlaszt falakat,
Mely gyöngéket hív kiáltva
S futni hagyja a vadakat..
Mikor lenne már kegyelmes?
Pusztulna a gyötrelem fája!
Vesszen mostoha lánc, gyilkos harc!
Helyébe jöjjön élet, s hála...
Utolsó bánat (A katona éneke)
Még szoríts tenmagadhoz kedvesem!
Ne szenvedjem mostoha világnak
egyetlen álnok perdülésit se...
Felednem ah, csak egy mozzanatra
Engedd hát! Mostan és soha többé!
Hisz búcsúzásom jő virradatra
Zordon fiak tetőled elrántanak
kik ereimbe másznak véremért
S áldozom hazámnak önmagamat
Hát érezni vágyom minden ízed!
Hallani a mindenik hangodat
Csókolni ajkad, csókolni szíved...
De mostan csak szoríts! Szoríts mostan...
Részeddé hadd váljon ócska testem
Hadd legyen tied létem, mi voltam
S ne tekints mostan égi csillagokra!
Csak szoríts! Csak szoríts, míg engedem
Támaszd fődet forró homlokomra.
S ne tekints föl se a vérágas Holdra!
Csak szoríts! Csak tenéked engedem!
s ne sirass, vérem hullik ki hogyha
Ne eressz! Fojts! úgyis mindegy nékem
Szoríts! Teperj! de el sose feledj!
Ne eressz! Még itten vagyok néked...
Szoríts hát! Karolj! El sose eressz!
Mostan vagyok itt, de ha menni kell
és háború hogyha dúl, ne feledj...