Pihenőké

Egy repedés vagy a falon, és én

a por vagyok közötte. És emlék is vagyok,

ami múltaddal köt össze. A hely, az idő,

s a szent ösztön is én vagyok- ma minden

égitest duplán felragyog. Hívnak valahova,

míg én egy szalmaszálon ülök, egyik szemem sír,

a másik meg még kölyök. 

***

A semmibe csüng szívem,

egy csillaghoz van kötve, két hurokba fűztem,

különben elszökne. S ha bárki kérdezné, hogy hova

 futhat el? Annyit mondanék: szív csak szívnek felel.

Nevet bennem valami, rajtam,

Hogy boldogulni, győzni akartam

Magam felett: bámultam hűségesen

Az eget, mint kutya a holdat,

Ha hiszi,

Hogy csaholásért koncot kap,

S nem koloncot.

Hosszan kell szívni, hagyni,

Hogy hasson. Hagyni az életnek

Is hogy eldobhasson. Úgy, ahogy

Mi tesszük egy cigicsikkel, ha vége:

Vissza sem nézünk rá, hogy

Parazsa még ég-e.

Apámba beleroskadtak az évek.

Homlokán a gondok feketék,

fehérek. Belőlük lomha semmiséget

farag, s rám hányja forgácsait, mi napvégén

megmarad. Apám a világnak vígnélküli

senki. Pedig resti-vitéz, katona, s férj is

tudott lenni. Csöndes utak komor, őszülő

árnyéka, ki úgy jár-kel a kertben, mintha tavaszt

várna. Apám homlokán búzamezők

lengnek. Fölötte ágyat vet Isten pár

fellegnek. S Ő álmodik: szebbet, mint az

élet. Szebbet és jobbat, mint bárkitől kérhet.

Esik. A tócsák fölött

Meztelen nyár suhan.

(Vért izzad köröttem az idő.)

Hallgatok mélyen,

Borzongó csend van,

Hallgatsz sötéten

Királyságodban.