István

Egy repedés vagy a falon, és én

a por vagyok közötte. És emlék is vagyok,

ami múltaddal köt össze. A hely, az idő,

s a szent ösztön is én vagyok- ma minden

égitest duplán felragyog. Hívnak valahova,

míg én egy szalmaszálon ülök, egyik szemem sír,

a másik meg még kölyök. 

***

A semmibe csüng szívem,

egy csillaghoz van kötve, két hurokba fűztem,

különben elszökne. S ha bárki kérdezné, hogy hova

 futhat el? Annyit mondanék: szív csak szívnek felel.