Pihenőké

   Союз нерушимый

Moszkva szerint éjfél, nálunk alig múlt tíz. Ketté hasítottuk identitásunk, és elénekeltük a Союз нерушимый első versszakát, mert csak annyit tudtunk fejből, nem mellesleg jócskán ittasan. Aztán kimentünk a teraszra, és rászívtunk a bánatunkra egy cigit.

  Újabb pillanatkép: valakivel táncolok, talán fiú, de meg lehet, hogy lány; nem rémlik se zene, se illat, se íz, csak, hogy én nem én vagyok többé, hanem az a valaki, aki réges-rég ki akar jönni belőlem; megszültem hát. Megrontója lett saját magamnak, és megváltója a világnak. Rég készülőben volt már, és az alkohol meghozta az én oly régen halogatott döntésemet. Hidegre tettem egykori énemet és agyon lőttem.

  Mondom, ott álltunk a teraszon és egymás után szívtuk a tüdőbajt, mikor az egyikünk, lehet, hogy én, rázendített valami régi örökzöld klasszikusra, aminek mindenki tudja a szövegét, még így 10 vodka és egy pohár pezsgő után is…

  Erről jut eszembe, pillanatokon belül éjfél Kijev szerint. Sakkba álltunk hát, felnéztünk az égre, közben imbolyogtunk, mint a vihar előtti rétek füvei, és tíz, kilenc, nyolc, hét, hatötnégyháromkettőEGY!!!! Aztán újra leszakítottunk nemzetidentitásunk egy darabját, és reménytelve énekeltük, hangosan, hogy NEM HALT MÉG MEG UKRAJNA, (alig csecsemő az még, mégis félő, hogy a gyermekágyas láz magával viszi még duzzadó férfiasságának beállta előtt). Aztán megszakadt a látomás…

   Újra táncolok, talán zene sem ment már, csak énekeltem magamban valamit, ami könnyedén körbe járta az egy négyzetméternyi területet.

  Rövid cigi, egy keserű csók. Valaki a szoknyám alá nyúl. Orgazmus…

  ….szaladunk le a lépcsőn, ott számolunk: három, kettő, egy. Talán a mínusz harmincadikra kiértünk a főtérre, hogy, még ha fátyolos szemmel is, de végig nézzük a tűzijátékszerű petárdadurrogtatást.  Félig idegenekkel isszuk egy üvegből a jó orosz pezsgőt, s tele szájjal énekeljük, hogy ISTEN ÁLDD MEG…

  A házunk előtt megáll az autó, engem kitesz; a kaput csukatlan hagytam magam mögött…

A skizofréniám megszűnt, de a lelkem görcsökbe húzódik ki-be, ki-be. Az ősz lassan kibontja meg nem született gyermekeinek haját, és világgá engedi azokat, hogy a Föld különböző tájain mínuszjeleket ragasszanak a hőmérők higanyszálaira. Az élet is ennyi: enni, inni, értelmet keresni abban, amiben nincs, és boldognak lenni, ha úgy véled te mégis megtaláltad. Értelmetlenül szenvedni, játszani elismerés nélkül, évekig keresni magad úgy, hogy tudod, sosem találod meg lényed igazi voltát.

   Középszerű munka, középszerű élet, középszerű szerelem. Tulajdonképpen nincs ezzel semmi baj, ha te is középszerű vagy. A problémák abban az alapvető génhibában rejlenek, ami téged valahogyan arra kényszerít, hogy ne érezd magad átlagosnak, mind amellett, hogy minden amellett szól, hogy te az vagy. És ez a gondolat lassan beeszi magát a fejedbe, a szaga szétterjed rajtad, és a sajátod válik idegenné. És te ...idegen leszel önnönmagadnak.

*** 

   Néha azon gondolkodom, hogy jól látom-e a színeket, vajon más másként látja-e a zöldet, a pirosat vagy a sárgát? És a fekete mindenkinek olyan sötét-e?

   Nincs, akitől megkérdezzem, hogy eső után látja-e azokat a fénylő pontokat a levegőben, amik össze-vissza cikáznak az éterben.

   És arra sincs ember, akitől megkérdezhetném, hogy neki milyen érzés a kozmikus éhség… Mert nekem elviselhetetlen, mintha egy feketelyuk lenne a gyomrom helyén, vagy mintha megnyílna egy másik dimenzió mellkhastól lefelé, és ismeretlen, szegény, éhező embereket etetnék valahol az 5. D-ben a saját számon keresztül.

   Jézus, ha hallasz, segíts!

*** 

Tudod néha rettentően elviselhetetlen ez a társas magány itt bennem. Tudom, hogy nem panaszkodhatom; van állásom, családom, szeretőm, de mégis üres a világom. Életem legszebb és legizgalmasabb perceit itt töltöttem ebben a szobában, amit főleg transzcendentális találkozásaim tesznek jellegzetessé. Úgy érzem, itt van minden bölcsességem, és ha elhagyom ezt a pár négyzetmétert, meztelen leszek.

   …és Te, aki minden hiányom betöltője lehetnél, most térdig jársz fontos dolgaidban.  Azt hiszem, te már nem az az ember vagy, akit megismertem anno, pedig most jövök csak rá, mennyire imádtam azt a mivoltod, bár tudnám hova lettél kedves „akárkim is vagy”.

   Szeretnék különbséget tenni a Jóisten és a Sátán akarata között, vajon melyikük sugallhat nekem….téged?

-Leány: 

Tükröm,tükröm,délibábom,

Van-e helyem a világon?  

Széllel bélelt kerekerdő, 

Mit rejt nékem a jövendő? 

Tűzliliom gyémántréten, 

Ki dalolgat ott lent éppen?

Omlós szőke leány talán?

Vagy egy szeplős vörös kaján? 

Ördögfiók’ átkozódik? 

Öreg apám ásítozik?

 -Ifjú:

Tente csöndes víztükörke, 

Őrizd titkom mindörökre. 

Nem vagyok én vörös kaján, 

Ördögnek sem hívnak talán

Nem vagyok én senki mása:

Kecses lényed délibábja. 

 Lelked megtört halvány fénye  

Mi neked készült már ezer éve.

Margaréta fehér szirma
Lengedez a szélben,
Szép ruhája ha lehullna
Sűrű sötét éjen

Sápadt testét gyolcsba kötném,
Gyöngén átkarolnám,
Tört liliom zöld levelén
Halkan elsiratnám

Az a mindentől elhatárolódó érzés, hogy akarod, úgy ahogy még soha semmit. Amikor megszűnik a horizont és egybeolvadnak a határok….és nincs már semmi. Se káosz, se rend.

A tudat szerte ágazik, és valami teljesen új, megbomlott, elmezavaros érzés kerít a hatalmába; és elgondolkodom, vajon melyik ág az én törzsem, hol van létem s e szerelem genezise, és a kettő között mekkora a távolság, és mekkora a távolság a következő elágazásig, és tulajdonképpen most fa vagyok, vagy út?

…

És te melyik vagy?

Egy poros, mindenki által taposott, ám a végtelenbe kanyargó, s a messzi távolt érintő ezeréves út?

Vagy egy felfelé törekvő, fényért áhítozó fa.

S attól, hogy Te meg Én különbözőek vagyunk, még lehetünk-e barátok?

A válasz: Igen, mindenképpen.

    A földút életet ad a fának, otthont, teret, lehetőségeket.

A fa pedig hálás lény révén, árnyékával óvja, védi főbérlőjét.

Mondd, eltudod-e képzelni ezt a képet, elég –e hozzá a fantáziád, a szereteted, hogy te légy a Fa, én pedig az Út?

Mondd, eggyé tudsz-e minket álmodni?

Egy térbe, egy síkba?

Képes lennél-e nekem árnyékot adni?

…

Ha megkérdeznéd tőlem, hogy magamba tudnálak-e fogadni, én kimondanám azt az IGENt.

Kimondanám mindenre.

A fájdalomra, mit akkor éreznék, mikor gyökereid megtörnék száraz testem; mikor belőlem szívnád az életet, csak azért, hogy te élhess, mert mindez nem számítana.

Jelenléted…az, hogy ott állsz mellettem, minden fájdalmat megérne…megér.