Pihenőké

Nem bántalak, nem temetlek,
Nem gyűlöllek, nem szeretlek.
Nem kívánom halálodat,
Nem zavarom meg álmodat

Nem vádollak, nem kereslek,
Szent oltárra nem helyezlek,
Nem misézek, nincs rekviem,
Nincs sírig tartó szerelem

Megálmodtál, s álmodtalak
Jöttél bár én nem vártalak.
Most így túl a végek végén,
Hagyjuk végre egymást békén

Hát, tudod  nevetnem kell,hogy azt hiszed…ezzel bármit elérsz!

De hagyom, mert  kell neked…ez a kényes siránkozás,

Bár nem akarom, hogy csüngjön az orrod…a földet túrva,

Elég ha én tudom…hogy a szemtelenség mindig ott szúrja

az oldalad, ahol én állok …

És igen,azzal is tisztában vagyok,hogy te ezt még nem érted,

De mivel  elég gyenge ember vagy…bátorságod nincs,

ezért nem kérded…

Én meg  hagyom,s fürdök a cinizmusodban…

Hisz voltam én már céda, meg mi egyéb,

Hát most vissza nyújtom neked a kenyered felét…

Edd meg amit főztél…

És majd meglátjuk ki fájlalja jobban a fejét

A kimondott  dolgokért…

Ti műértő szakértők, kik oly okosak vagytok,
 
Levegőhöz és szóhoz vajon engem is hagytok?
 
Talán ti vagytok az én Senecám?
 
Kik gyilkost neveltek belőlem?
 
És végén majd úgy döntötök,
 
Hogy "CSINÁLJON AMIT AKAR FELŐLEM"?
 
Nevetnem kell rajtatok...
 
Hisz én, az őrült Néró vagyok.
 
Hát miért ne tehetném meg
 
Hogy rátok gyújtok mindent,
 
Mi nektek szent...???!
 
Kik vagytok ti nekem,kedves honfitársak?
 
Kik önszorgalomból egymásnak sírokat ástak.
 
Szentségtörő szövetségekbe bőszen belementek,
 
És engem oly fiatalon utamra engedtek.
 
Hát csodálkoztok,ha lányotok néha megbolondul?!
 
Ti okoskodók,lelketek csak Isten szavára kondul?!
 
Mert az én szavam rátok nincs hatással,
 
Sújtson az ég rátok haragvással...
 
Ha nem láttok orrotokig,mert elvakít az önkény,
 
Ne emlékeztessen rátok semmi,csak egy öntvény.
 
Kedves otthonotok sírján csak ennyi szerepeljen:
 
"Született és meghalt ezerkilencszázhúszban
 
Mindenki akarta,mégsem kérte senki
 
Talán ezért kellett oly korán koporsóba tenni."

Sokan látják… s már én is,igen!

Hogy a költészet rég parlagon pihen.

Nincs semmi, amit kitehetnék étekül nektek mára..

Tegyük hát ki a Művészetet az utcára.

Hadd láthassa bárki… s rúgjon csak bele.

Játszon, mint gyermeki játékkal… könnyedén vele.

Húzza rá teljesen a vizes lepedőt,

Tettesen neki hamis, csalfa szeretőt,

Fossza meg ékes koronájától,

Válassza el csontját a mézédes húsától.

Tegyük csak ki gyorsan… az ablakba vele!

Hadd fájjon mindenkinek, hogy mit tettünk vele.

Hogy ronggyá égettük gyönyörű ruháját,

Hogy elettük előle gyönge vacsoráját.

Bűnhődnünk kellene, de inkább azt tesszük,

Amije megmaradt, mind magunkhoz vesszük.

Ünnepi táncot lejtünk drága teste körül,

S minden dilettáns(köztük én is)ész veszejtve örül.

Hamuvá égettük…nincs többé Művészet!

Se tánc,se zene,se rím se költészet.

Tegyük hát ki…vessük az utcára,

S úgy égessük,…hogy többé ne leljünk nyomára.

Azt gondolom,hogy ez már csak egy vicc lehet

Mert ilyet már senki sem tehet

 ott ültem előttük vért izzadva

Erre még a teremből is ki lettem "zavarva"

Azt mondták,hogy neharagudjon,de most nincs idő magára

Hát így adjon az ember a tanár szavára

Csütörtökről péntekre,péntekről mára

Én esküszöm nem készülök többet vizsgára

Ha nekik már haramdszor nincsen rám idejük

Akkor le se ...dugják a...fejük!!!

ahova akarják

és vakarják

áh szó se...ki vagyok