Pihenőké

Irodalom
Diacska•  2013. szeptember 16. 01:08

Jelentés: a Hajó még vízen van!

Én, mint a DILETTÁNSOK táborát erősítő DILETTÁNS, azért jöttem ma ide, hogy valljak. Egyrészt nem túl objektív irodalmi (leginkább lokális irodalmi) rálátásomról, másrészt részrehajlásomról és dühömről, mely később biztos vagyok benne, hogy beletörődésbe simul majd. 

A lecsóba kanalazás előtt azt is leszögezném, hogy nem feltétlenül a józan ész, vagy a tiszta tudás beszél belőlem. Leginkább megérzéseimre, impresszióimra és nemzeti identitásomra támaszkodok „eszmefuttatás” közben. Írni és fogalmazni sem tudok olyan nemesen és tisztán, mint egyes, velem egy vízen, mégsem egy hajóban utazó „társaim”. Tehát aki abban a reményben kezdi ezt el olvasni, hogy valami zaftos, magvas értekezésre lelt, nagyon téved. 

 Nem könnyű úgy legyűrni a honvágyat, ha látjuk a falunk templomtornyát. Elszakadni csak akkor lehet, ha elég távol kerülünk a vágyott helytől, dologtól...stb. Ám tőlünk, akik itt élünk, mégis ezt követelik. Elvárják, hogy elfelejtsük nyelvünket, kultúránkat, himnuszunkat, s mindezt a könyörületesség és lojalitás köpenyébe bújtatva kikezdhetetlenné teszik számunkra. 

 Nem feltétlenül helytálló kifogás ez arra, hogy miért is nem tud „igazi”, „nívós” kulturális élet kialakulni ezen a tájon, de azt hiszem, jobb híján megteszi, s kis túlzással mondhatom:SŐT! Alkotni, és nagyot alkotni csak annak a társadalomnak a tagjai tudnak, akiknek meg van az alapvető biztonságérzetük. Tudják, hogy tartoznak valahova, nem pedig kóbor kutya módjára vergődnek egyik disznóvágásról a másikra, mert mindenhol oldalba rúgják őket. 

Ennek ellenére mégis vannak ígéretes kezdeményezések, tehetségek, akik, ha még nem is nőttek ki a sárból, és a tojáshéj ott csüng a nemesebbik felükön, lassan levetkőzve a „megmutatni vágyás” szoros fűzőjét, képesek lesznek nagyokká válni.(szigorúan laikus és szubjektív véleményem szerint).

Egy ilyen tüsszentésnyi csonkban élő, és ilyen kis számban létező nemzet, mint amilyen a kárpátaljai magyarság (na csak kimondtam) természetes, hogy nem onthatja magából sorra a kultúr-, és művész embereket. Ennél fogva a kulturális élet sem lesz oly pezsgő, mint ahogyan azt elvárásaink (és nem csak a miénk) diktálják. „Egy fecske nem csinál nyarat”- tartja a mondás, de egy fecske csinálhat százat, teszem hozzá én (álokoskodással). 

Mennyivel könnyebb lenne elhagyni a „süllyedő hajót” (hogy ismét egy hajós hasonlattal éljek), mint evickélve túlélni minden egyes napot, úgy, hogy közben mentsük, ami menthető. Lehetséges-e így a „gyarapodás”, már ami a szellemi kincseinket illeti? Ezt a kérdést tényleg nem az én tisztem megválaszolni, úgyis csak áttetsző tudálékosság és „dilettantizmus” (abból is a gyengébb fajta) sülne ki belőle. De hiszem, hogy van olyan, aki igennel voksolna.

Diacska•  2010. december 20. 15:21

És lesz majd....

És lesznek majd idők, mikor nem ülök itt;
Szemembe gyűröm a pillanat ráncait,
Hogy ne csak úgy lássak, ahogy mindenki más:
Színt hangnak, szerelmet mint méla látomást,
 
Hogy ez az ér, mi itt lüktet bennem régen,
Ne csak önzően fájjon, vibráljon, égjen,
Hanem ha kell, itasson át más hatalom:
Legyen hontalan társam az irodalom

Diacska•  2010. november 7. 01:45

Holdvirág

Csak csönd... És zenél az éj.
Benned, bennem, titkosan.
Csak húzza bús vonóját
Míg a holdvirág fogan
 
Néha megtörik a fény,
Elfogy az emberöltő,
Dalol, zeng a tűzmadár,
És hallgat a "víg" költő
 
És emésztik a rímek!
Ó... alliteráció!
Tollat!Papírt!Életet!
Pezsgő konspiráció!