Vihar - Pánik

Vihar

 

Alkonyi fény lepi el a szobát,
melynek tüzében én még táncolok.
Jobbra kettőt lép, fel egyet fordul,
majd a pokolban csárdást vánszorog.

Legalábbis a lélek, mert a test
fapofával bámulja a falat.
A gond az, hogy amaz visszatekint,
s a Nap eltűntével vele marad.

Mind a ketten falfehérek lesznek,
ki vakolattól, ki meg pániktól.
Az egyik szíve sebesebben ver,
a másik meg a szívéig hatol.

A test lélek nélkül csak egyet tud:
hogy ez a fal a világ határa;
és mert egymaga lézeng idebent:
végleg rá van utalva magára.

A lélek ugyan itt közbeszólna,
de a föld alatti csárdás csábja
csúful csalja őt át a cseverből...
a csavarba. Becsavarodásra. 

A test segítséget akar kérni,
de hiába, ha csak a csönd felel;
közben a levegő is ember lett,
hiszen a jelenléte szünetel...

A test nagyon fél, de kiegészül,
amint véget ér a pánikroham.
A külvilág, levegő s a lélek...
Végül mindez ott van... Minden jól van.