Porapród - Hazamenni

Porapród

Volt egyszer egy mondatvégi,
világvégi, sorvégi pont,
mi véget ért. Ez volt a gond.
Könyvvé vénült teste téli
képe mímelt őszi alkonyt.

Porszemekből szőtt rá zakót
a feledés dohos keze,
és ő pőrén pózolt benne.
Göncében az apró apród
andalgott a tükör fele.

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem,
miért szép az örök magány?
Miért üres a Kánaán,
melynek falát foggal védem,
s tíz lakat lóg az ajtaján?

Miért díszít úri bársony,
s miért porzik, ha eltemet?
Pont vagyok csak, halk lehelet,
csöpp pecsét a megnyugváson,
mit feltépni sosem lehet. 

A tükör csak némán nézte
a rongyokba szőtt könyvecskét.
A könnynedves kis könyvmesét.
Tükröm, tükröm, álomkép-e
száz szilánkban az ébrenlét?